A rejtett ígéret

Sokan szóltak már az „olvasás gyógyító erejéről”. Ebben az erőben rejlik valami varázslatos, mert nem lehet előre kiszámítani. Egy szöveget – legyen az bármilyen okos is – nem írhatunk fel receptre, és nem lehetünk biztosak a hatásában. Egy szöveg csak úgy fejtheti ki gyógyító erejét, ha az erre nyitott személy egy fogékony órában kerül vele kapcsolatba. Akkor viszont csodálatos dolgok történhetnek: felfakadhat az értelmes élet forrása. Álljon itt néhány szakember véleménye:

Az olvasás gyógyító erejét vizsgálva a könyv számos egyéb funkciója kerül látóterünkbe: nevetés és sírás, átélés és fantáziálás, átváltozás mások sorsába helyezkedve és visszatérés saját múltunkba, magunkra ébredés a szétszórtságból, elmélyülés, meditáció. Az olvasáskultúra mélyebb értelme ott válik nyilvánvalóvá, ahol túllépünk az információáramlás banális folyamatán. Szinte minden önéletrajzban döntő szerep jut a könyveknek. De vajon mit tart ilyenkor a szerző feljegyzésre méltónak, élete alakulása szempontjából fontosnak? Nem azt, hogy egyik vagy másik alkalommal hasznos ismeretekre tett szert, gyarapította szakmai tudását vagy kielégítette felületes kíváncsiságát, hanem azt, hogy az olvasás által valami mozgásba lendült, és valamiféle dermedtség oldódott fel benne. Az olvasásnak ahhoz a folyamathoz van köze, amelyet Angelus Silesius az alábbi felszólítással ír le: „Barátom, ne állj meg ott, ahol épp tartasz, az egyik fénytől tovább kell menned a másikhoz.”

Ebből a szemszögből nézve érthető az a megdöbbentő megállapítás is, hogy a szorgalmas olvasók többnyire boldogabbak. Bizonyára nem azért, mert kevesebb sorscsapás éri őket, hanem sokkal inkább azért, mert olvasmányaik sora megtanította őket arra, hogy a nehézségeket hogyan építsék be értelmesen az életükbe; és mert a könyvek gondolat- és képi világával folyamatosan szembesülve érettebb emberekké formálódtak. Ebből a szempontból az olvasáskultúrát akár a hétköznapok terapeuta nélküli terápiájának is nevezhetjük.

                                                                                               Ludwig Muth[i]

Hosszú pszichiáteri gyakorlatából merítve Viktor E. Frankl így számol be tapasztalatairól: „A megfelelő könyv a megfelelő időben sok embert mentett meg az öngyilkosságtól, a pszichológusok erről akár ódákat zenghetnének. Ebben az értelemben a könyv igazi segítséget nyújt – élethez és halálhoz egyaránt.”

A könyvek és történetek gyógyító hatása már számtalanszor bebizonyosodott. Manapság az olvasó ember sok olyan könyvet talál a polcokon, amely élete gondjainak megoldásához segítséget és terápiás programokat kínál. Időközben azonban beigazolódott, hogy a személyes emberi sorsok sokkal inkább megérintik az olvasót, mint a „lélektelen”, legkisebb részletükben is kidolgozott önsegítő programok. ebből következik, hogy az emberi sorsok nagyobb hatást gyakorolnak ránk, mert személyiségünk mélyebb rétegeit érintik.

                                                                                                 Udo Kittler[ii]

Minden terapeuta tudja, mennyire gyakori az önállóságtól és a személyes felelősségvállalástól való félelem. Egy szöveg gyakran nagyon alkalmas lehet arra, hogy megszabadítson e szorongásunktól: az önálló életalakítás, egyáltalán az élet, illetve a halál félelmétől. Azt a tapasztalatot nyújtja, hogy az életnek – amely sebzettsége ellenére is sikerülhet – lehet értelme. Tehát a megfelelő szöveg olvasója számára az olvasás az élet legkomolyabb rétegébe vezető úttá válik. Ha teljes valómmal átadom magam az olvasásnak, akkor esélyem nyílik arra, hogy mélyreható, egzisztenciális érési folyamat kezdődhessen bennem, hogy a tudatom munkához lásson. Mindez végül derűs higgadtsághoz vezet, amely jó esetben megváltást és szabadulást eredményezhet…

Ez az, ami döntő fontosságú és gyógyító erejű a megfelelő szövegek olvasásakor: a jól sikerült életről szerzett tapasztalatok birtokába juthatunk anélkül, hogy régi mankóinkra támaszkodnánk, anélkül, hogy becsapnánk magunkat, és használhatatlan túlélési stratégiáinkat alkalmaznánk. Az így közvetített tapasztalatkincs telve van bátorítással és megerősítéssel, és messze túljuttat bennünket saját szűk korlátainkon.

                                                                                               Peter Raab[iii]

Az ókor óta orvosok, filozófusok és írók fogalmazták meg gondolataikat és tapasztalataikat arról, hogy az irodalmi szövegek gyógyító és segítő hatásúak, a pszichoterápia és az orvostudomány segédeszközei, fontos szerepet játszanak a megelőzésben, a rehabilitációban és a gyógyításban, de a diagnosztikában is, javíthatják az olvasó kapcsolatát orvosával, hozzátartozóival, barátaival – végül pedig minden embernek segíthetnek jobban megbirkózni a betegséggel és a krízisekkel, a szenvedéssel és a halállal.

Egy szöveg elterelheti a figyelmet valamiről, vagy éppen ráterelheti a figyelmet valamire, szolgálhat példaképül vagy elrettentésül, kapcsolatban állhat saját életünkkel, vagy betegségünkkel, de el is távolíthat bennünket helyzetektől, lehet praktikus célkitűzése, de törekedhet akár metafizikai mélységű mondanivalóra is… Kafka szerint a szövegnek mindig az a feladata, hogy „balta legyen a bennünk levő befagyott tenger feltöréséhez”.

                                                                                               Dietrich von Engelhardt[iv]

A legtöbb mese valamilyen utazást beszél el. Aki meg akarja ismerni a világot, annak el kell indulnia, hogy felfedezze az ismeretlent. A világ nagyobb, mint azt először gondolnánk.

Aki túl kényelmes, és tart a búcsúzástól, aki meg akar maradni annál, ami körülveszi, az semmit sem tesz hozzá a teremtéshez. Semmit sem tudunk megmozdítani, elindítani, ha nem egész valónkkal veszünk részt a dolgokban, ha nincs bennünk jókora lelkesedés, ha nem vbrál bennünk a kísérletezés öröme. De aki elindul az ismeretlenbe, annak számolnia kell azzal, hogy némelyik út tévesnek, vagy legalábbis kerülőnek bizonyul majd. De találkozhat őt óva intő és figyelmeztető alakokkal is, akik felszólítják, hogy forduljon vissza, mert az ösvény, amelyen elindult, a romlásba vezethet…

Helytelen dolog leegyszerűsítő képletekben megfogalmazni, mi „a mese” mondanivalója, azt talán mégis elmondhatjuk: e történetek nagy részének az a célja, hogy helyet adjon a boldogságnak és az ember lehetőségei kiteljesedésének, és ezzel nyilvánvalóbbá váljék, mi minden rejlik az emberben. Az a bizakodás pedig, hogy az akadályokat le lehet győzni, mindvégig ott áll az elbeszélés hátterében.

                                                                                               Otto Betz[v]

Ez tehát azoknak a gondolkodóknak a véleménye, akik behatóan foglalkoztak a szövegek gyógyító erejének kutatásával. Arra tanítanak, hogy a „remény elve”, amely az emberiség minden kulturális tevékenységében jelen van, mindig is átszőtte a mondákat, meséket, mítoszokat és legendákat. Különösen igaz ez a természetes úton keletkezett népi elbeszélésekre. Például a karavántörténetek vagy a különböző vallások példabeszédei mind hasonló jellegűek: van bennük tanulság és ígéret. A tanulság egész egyszerűen az élet művészetéből adott lecke. Az ember hozzáállásának vagy cselekvésének olyan oldalát mutatja be, amely segít vagy gátol bennünk abban, hogy elégedettek legyünk az élettel. Az ígéretet nehezebb meghatározni. Egyrészt a tanulság pozitív pólusára vonatkozik, arra, hogy az élet jól végződik, ha figyelembe vesszük a tanulságban rejlő ösztönzést. Másrészt légiesen finom célzásaival ennél is többet sejtet, és valóban a remény hordozójává válik, mert azt ígéri, hogy az élet – ha mégoly sok küzdelem van is benne – alapvetően jól fog végződni.

Napjainkra mind a tanulság, mind az ígéret veszített népszerűségéből. Érzékenyek lettünk a „mindent jobban tudókkal” és a tekintélyszemélyek jó tanácsaival szemben. Csak annak a bizonyosságnak van tekintélye, amelyet mi magunk szereztünk meg, az pedig ritka dolog. Gyanakvóak lettünk az olyan ígéretekkel szemben, amelyekről kiderülhet, hogy nem reálisak. Nem hiszünk már a „tökéletes világban”, abban, hogy ez a világ még eljöhet. Ezzel a túlérzékenységgel és gyanakvással kiengedtük a kezünkből annak esélyét, hogy a történetek a maguk valójában hathassanak ránk: segítőeszközként, vigasztalásként, útmutatásként és a krízisekben új tájékozódási pontként.

(…)

A sziget

            Az öregember élete nagy részét egy olyan szigeten töltötte, amelyet a világ egyik legszebb szigetének tartottak. Aztán visszatért, hogy nyugdíjazása után a nagyvárosban éljen. Valaki így szólt hozzá: „Pompás lehetett ennyi évig egy olyan szigeten élni, amelyet a világ csodái közt tartanak számon.” Az öregember egy kicsit gondolkodott, aztán azt mondta: „Hogy őszinte legyek, ha tudtam volna, hogy ilyen híres, alaposabban megnéztem volna.”

                                                                                   Anthony de Mello[vi]

A történet tanulsága félreérthetetlen: Ne szalaszd el a világ csodáit! Becsüld meg őket, amikor annak itt az ideje, ne vándorolj csukott szemmel, élj intenzíven! Légy hálás azért a szép szigetért, amelyen az egzisztenciális bizonytalanság tajtékos tengerének közepén egy leheletnyi boldogságot találtál! Ha csak elutazásod után veszed észre szépségét, már késő lesz.

Forrás: Elisabeth Lukas: Spirituális lélektan. Az értelmes élet forrásai. Új Ember Kiadó, 2002, 59-62.,78.

Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.

https://bolt.ujember.hu/