Dolgozzunk a magunk helyén, imádva akaratát, mely nemcsak az időt tekintve kötelez bennünket a jelen pillanatra, hanem arra is indít, hogy a világban elvégzendő művünknek is egyetlen részletére összpontosítsunk.

Persze, ha mi nem vagyunk egyek, hanem különszakadozott darabok, akkor úgy érezzük, nem jutunk ötről a hatra. Ám ha egyek vagyunk, akkor úgy tekintünk arra, amit egyvalaki tesz, hogy az a többiek tetteit szolgálja. Ekkor minden munkánkat nagy lélegzetvételűnek – nem azt mondom, „egyetemes érvényűnek”, hanem hogy –, „mennyeinek” érezzük, hisz a világegyetem az éggel összevetve kicsi.

Szeressük hát a mosolyt, mellyel valakit megajándékozunk, a munkát, melyet elvégzünk, az autót, melyet vezetünk, az elkészítendő ételt, a megszervezendő eseményt, a könnyet, melyet a szenvedő felebarátunkban jelen lévő Krisztusért ejtünk, a megpendítendő hangszert, a megírandó levelet vagy cikket, a megünneplendő örömteli eseményt, a kimosnivaló ruhát…

Minden, valóban minden eszközzé válhat, mellyel kimutathatjuk szeretetünket Isten és a felebarátaink iránt. Minden úgy lett kezünkbe és szívünkbe helyezve a világban elvégzendő evangelizációnkhoz, mint a feszület a misszionárius kezébe.

Forrás: Chiara Lubich: Pillanatról pillanatra. Új Város, Budapest, 2009. 16–17.

További információ: www.ujvaros.eu