Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sok olyan időssel találkozhattam, akiknek az életét szépnek, vonzónak láttam, kialakult bennem egy vágyakozás, de jó lenne így megöregedni. Maga a kérdés személyesen nem érint, hiszen csak az élet delén járok. Mégis, jó egy ilyen távlatot látni: jó belegondolni, hogy az élet második fele, ami lassan előttem áll, nem csak „csökkenés”, hanem miként lehet növekedés, ha nem is testi erőben, munkateljesítményben, de emberségben, szeretetben, hitben, egyszerűségben.

A pszichológia számára nem ismeretlen ez a felfogás: Erikson fejlődéselméletében az emberi életet élethosszig tartó fejlődésként írja le, mindig újabb és újabb feladatokkal / lehetőségekkel, melyek vezethetnek emberi növekedéshez, de épp ellenkezőleg, megrekedéshez is, ha sikertelen a megküzdés. Az időskor feladata az integritás megélése. Ez egyfajta megbékélést jelent, múlttal, jelennel, tulajdonképp a világgal és az emberekkel is, másképp kapcsolódva mindenhez, mint korábban. Nagyobb sorsközösség megélésével, nagyobb elnézéssel minden hiba, emberi mulasztás vagy félresikerült kapcsolódás irányában, több derűvel és egyszerűséggel, ami az apró dolgok örömének megélésében segít, mint amilyen például az arra való rácsodálkozás, ahogy egy virág a napfényre kerülve kinyílik, és kibontja szirmait. Olyan jó az olyan idősek társaságában lenni, akik megélik ezt a békét, és sugározzák maguk körül! Sokszor azt élem meg ilyenkor, hogy feltöltődöm, hirtelen minden, ami zavar, jelentéktelenné válik, és egyszerűen befogadhatom azt a megbékélést, amire én még nem jutottam el, de kölcsönkaphatom, amikor azzal vagyok, aki már éli. Leggyakrabban olyan idősek között éltem, élem meg ezt, akik valamiképp a hitükbe kapaszkodnak. Érthető is, ha a spiritualitás kicsit tágabb fogalmával próbáljuk megérteni az időskor feladatát: hiszen a spiritualitás – túl a vallásos hiten – egyfajta összekötöttség más emberekkel, a természettel, minden létezővel. Valami ilyesmit élhet meg idős korára az ember, kiérleltebben, mint korábban. Ha pedig ehhez még egy olyan hit is társul, hogy a halálon túl kezdődik egy még teljesebb élet, vár Valaki, aki nagyon személyesen szeret, ez még tovább emelheti az időskor méltóságát, és átragyoghat minden szenvedésen, ahogy azt például II. János Pál pápánál is láttuk, aki szinte a világ nyilvánossága előtt küzdötte végig élete utolsó időszakát, sőt, napjait.

Természetesen nem könnyű erre az integritásra eljutni, hiszen még fiatalabban sem sikerül mindig – nekem sem – méltósággal megélni a napi kihívásokat, nehézségeket. Azért így is biztató, hogy nem lehetetlen, érdemes törekedni. Fritz Riemann2 fontos szempontokról ír, mi segíthet a készületben, hogyan közelíthetünk ehhez a célhoz, a megbékélt időskor szépségéhez.

Az egyik ilyen lehetőség a mérlegkészítés. Elfogadása annak is, ami nem sikerült, öröm afelett, amit az élet hozott, értékként adott. Idősödni emiatt könnyebb annak, aki az életet is teljesebben élte, könnyebb megbékélni egy olyan életúttal, ami több jót hordozott, de nem lehetetlen azzal sem, melyet a viharok alaposabban megtépáztak. Talán az egyik kulcs ebben, ha az ember a saját fontosságát kevesebbre tartja. A hibák sem világtragédiák, igen, esendők vagyunk. El lehet engedni másokét is, a saját hibákat, rossz döntéseket is, akármilyen nagy horderejűek.

„Az öregkorban egyre fontosabb lesz, hogy búcsút tudjunk venni; csak így derül ki, milyen ajándékot tartogat nekünk.  Gyakran halljuk idősebb emberektől a tréfás szólást, ha valamiről lemondanak, valamit odaadnak: Hiszen nem vihetem magammal a sírba… - éppen erről van szó ebben a művészetben. Az elereszteni tudó szemlélet abból az új látószögből mutat meg nekünk sok mindent, hogy valójában és végtére is mi fontos, mi jelent értéket számunkra, mi visz előbbre, mi tesz érettebbé. Ilyesmit jelent, ha a dolgokat az örökkévalóság szempontjából tudjuk nézni, s az öregkor egyik nagy megkönnyebbülése az a felismerés, hogy végül is milyen kevés az, ami fontos és szükséges- abban az értelemben, hogy közelebb segít tulajdonképpeni lényünkhöz.” (i.m. 46. old.)

Mostanában sokszor gondolok rá, hogy ami megmarad, az tulajdonképp a szeretet. Életünk végére mindenből annyi marad meg, amennyi a szeretet volt benne. A kapcsolatainkból, azok emlékéből is, a valaha elvégzett munka feletti örömből is. Annál több marad meg nekünk, és belőlünk, minél nagyobb szívvel sikerült megélni egy-egy napot, függetlenül attól, hogy épp mit csináltunk, milyen élethelyzetben. Talán ezt láttam tükröződni azoknak az időseknek a szemében is, akiknek a példája olyannyira vonzott.

Mégis: nem csak a búcsúzásé az időskor, hanem az életé is, tartogathat sok mindent, amit még meg lehet élni, kár lenne csak az elmúlással azonosítani. Mostanában különösen is nagy figyelmet fordítanak az aktív idősödés tanulására, tanítására, hiszen úgy jó idősödni, ha mindez nem passzív, hanem továbbra is célokkal teli út. Riemann így ír erről: „A búcsúvétel képességéhez, mely oly szükséges az öregkorban egy másik is járul, amelyet így szeretnénk nevezni: alkotó vagy konstruktív szempont. Ezen a kreatív tevékenység minden formáját értem, amely saját erőből járul hozzá az öregkor megformálásához. Általában ezt is elő kell készíteni, mert nem lehet azt várni, hogy valakinek hirtelen új erői támadnak, és olyan képességeket kap ajándékba, melyeket korábbi életében sohasem juttatott szóhoz. … Eltekintve a kivételektől, minden emberben rejlenek olyan – jobbára kiaknázatlan – lehetőségek és tehetségek, amelyekkel most végre élhet. … Pályaválasztásunk és érdeklődési körünk sok tekintetben korlátok közé szorít, ám az idős kor fölszabadíthat olyan dolgokra, amelyek iránt titkos vágyakat melengettünk, csak eddig nem jutottunk hozzá a megvalósításukhoz. Nem az a fontos, hogy valami jelentőset alkossunk, sőt: inkább valami játékféléhez igyekezzünk visszatalálni, ami nagyon örömteli lehet, s éppen céltalansága teheti számunkra azt nagyon fontossá. Ez érvényes minden olyan kifejezési módra, mint amilyen például a festés, faragás, zenélés, vagy iparművészeti tevékenység. Egyáltalán nem az a cél, hogy műalkotásokat produkáljunk, hanem csakis az, hogy közben feltöltődjünk, kifejezhessünk-megformálhassunk valamit, s így talán felfedezzük az elhanyagolt belső világot.” (i.m. 46.-47. old.)

Az időskor egy másik nagy ellensége lehet a fölöslegesség érzés. Ez ellen is küzdeni kell, amíg lehet, addig azzal, hogy valamiképp hasznosítsuk magunkat. Ebben is vannak előttem idősek, akiknek az élete példaértékű. Marika néni 73 év körüli, valaha tanárnőm volt, házas, gyermektelen. Most is gyakran vigyáz gyerekekre, néhányakat korrepetál is. Férje, Lajos bácsi még idősebb, ő a kétkezi munkában jeleskedik – most is eljár néha ismerősökhöz felajánlva segítségét, megszereli, ami adódik. Láthatóan boldoggá teszi mindkettejüket, hogy adhatnak. Marika néni minden karácsonykor, húsvétkor kis meglepetéssel kedveskedik a gyerekeknek, nagyon szeretik őt a gyerekek, valószínűleg azért, mert érzik, Marika néni is mennyire szereti őket. A házaspár közös szeretete pedig szintén ajándékozó, amikor néha meghívnak magukhoz, engem, vagy más néhai tanítványokat, amikor egy-egy könyvet odaadnak, amire nekik már nincs szükségük, de más örömmel olvassa… Ők abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy olyan hivatásuk van, volt, melyet időskorban is lehet valamelyest, kicsiben gyakorolni. Másoknak nagyobb kihívás készülni a nyugdíjas évekre, kell találni valamit, amiben az aktivitás, adás megtartható, megélhető. Van, amikor ez már csak egész apróságokban élhető meg, egy borsóbontásban, diótörésben, a fiatalabbak meghallgatásában, vagy épp az értük mondott imában. De jó, ha megmarad az értékesség, az adás képessége, egészen az élet végéig.

A másik, ami kiemelten fontossá válhat, az a magánnyal való megküzdés. Kinek hamarabb, kinek később gyűlnek össze veszteségei, kell egyedül is időt töltenie. Fontos megőrizni kapcsolatokat, amennyire lehet, legalább barátokkal, szomszédokkal, rokonokkal - akikkel lehet. Néha ezt is tervezni kell, küzdeni érte – hiszen például aki csak a szűk családjának, családjával élt, már a gyerekek kiröpülésekor szembesülhet egy nagy ürességgel, feladat lehet felépíteni, kikkel lenne jó kapcsolódni, most, hogy újra van rá idő. „Van még két menedék, amely megnyílik számunkra, amelyhez hozzáférhetünk, ha a magányt elfogadjuk, ahelyett, hogy menekülnénk előle. Az egyik menedéket a természet nyújthatja, bárhol kerülünk is kapcsolatba vele. Aki fogékony az élet minden csodájára, aki teremtménynek érzi magát a teremtmények között, beágyazva a keletkezés és az elmúlás nagy összefüggéseibe, születésbe és halálba, növekedésbe és érlelődésbe, annak nem kell félnie a magánytól, sőt ellenkezőleg, gyakran éppen az nyithat ösvényt a teremtettség dimenziójához, segíthet neki átlépni saját önös határait, és eljutni oda, ahol közösségben érzi magát mindazzal, ami él.” (i.m. 106. old.)  A másik menedék pedig az a kapcsolat, ami a természetfelettihez, Istenhez kapcsol – szintén lehet egy út, ami mind tágasabbra nyílik, ahogy az egyéb lehetőségek beszűkülnek.

Fontos időben készülni – könnyebb fokozatosan élni ezeket a változásokat, mint hirtelen szembesülni velük. Így lehet tenni egy szebb, szép idősödésért, minden nehézség ellenére, amennyire a lehetőségek, az állapot engedi.  Érdemes segíteni egymást az úton – például a házaspároknak-, nem csak a saját utat egyengetni, együtt messzebbre lehet jutni megbékélésben, szép idősödésben.

Jáki Zsuzsanna

 

2.: Fritz Riemann: Az öregedés művészete, Lélek kontroll sorozat, Háttér Kiadó, Budapest, 1987.