A struccpolitika és a távolságtartás oka, hogy nem érzem magam öregnek, de tény: nem szívesen nézek szembe az idő múlásával. Végül is nem az a bajom – ma még –, hogy öregszem, hanem az, hogy nem vagyok már fiatal. Ezzel szembesülve veszem kezembe Joan Chittister könyvét: Az évek ajándéka – Méltósággal megöregedni (Ursus Libris, 2011).

A hetvenes éveiben járó író kötetéhez Endrődy Zsuzsanna írt előszót, amiben megkerülhetetlen kérdéseket feszeget, a többi között azt, hogyan maradhatunk termékenyek olyan időkben, amikor felfogható fizikai világunk egyre szűkebbre szorul körénk. „Hogyan legyünk békességben magunkkal, amikor a tükörbe nézve egy-egy reggel alig ismerünk magunkra?  Hogyan növekedhetünk tovább bölcsességben és kedvességben? Az öregedést is tanulni kell. Persze nem fejben kell elsajátítani a tananyagot, hanem testben és lélekben megélni. Ha csak hagyjuk megtörténni, és úgy teszünk, mintha semmi nem változna, egyszerre úgy érezhetjük, hogy kimaradtunk a világból.”

Endrődy Zsuzsa szerint az időskor nagy kihívása, hogy át tudjuk-e adni magunkat, életünket Istennek, ha addig ezt nem tettük meg. E véleményének azért is helye van a könyv előszavában, mert Joan Chittister (aki apáca Pennsylvaniában) úgy véli, ez az életszakasz az, amikor eljött a spirituális elmélkedés, a lelki megújulás ideje. „Most kell feltennünk magunknak a kérdést: Milyen emberré váltunk az évek során? És szeretjük-e ezt az embert?”

A könyv lapjait forgatva keresem az útmutatást, amely a testi nyavalyák világából átvezet egy másik tájra, nevezzük Harmóniának, ahol az egészet tekintve elsikkad a napi nyűg. Bevallom, fontos nekem a komfortérzés: ne fájjon, ne húzódjon semmi, a testem működjön úgy, ahogy néhány évtizeddel ezelőtt. Ezért is konkrétumokat várok Joan Chittistertől, amikor az évek ajándékáról ír.

És miközben a könyvet olvasva vadászom a „konkrétumokat”, meglátom a lényeget, az apáca írónőtől többet kapok a hétköznapok receptjeinél. Szemléletet ad, a középpontban kerül a lényeg. Például azzal a megközelítéssel, hogy „képesek vagyunk-e önmagunkat csupán a világegyetem részének, apró darabjának, nem pedig a világ közepének tekinteni? Képesek vagyunk-e átadni magunkat annak, hogy elfogadjuk a hőséget és az esőt, a fájdalmat és a korlátokat, az élet nehézségeit és kényelmetlenségeit anélkül, hogy passzívan büntetnénk másokat az emberi létezéssel együtt járó, napi kellemetlenségeinkért?”

Ez utóbbi intelem érzékeny elevenembe talál. Mert ha valami testi bajom van, az elrontja hangulatomat, kisugárzik környezetemre. Pedig követhetnék jó példát is: édesanyám úgy tűrte sok-sok betegsége tünetét, hogy az unokák nem vették észre, amikor szenvedett. Eltitkolta migrénjét, kiugróan magas vérnyomását és más, az öregség átkaiként számon tartott kínzó dolgokat. De megemlíthetem apósomat is, aki hetvenhat évesen, fittyet hányva gyötrő fájdalmaira, a Mátrában húsz-harminc kilométeres túrára vezeti unokáit. Márpedig ez nem alkalmi elhatározásának köszönhető, hanem – ahogy  Joan Chittister meggyőzően elénk tárja – életfelfogásának.

De a szemlélet kiemelésénél tovább lép a szerző – és kielégítve földhözragadt igényeimet – sorra vesz „kézzel fogható” ajánlásokat. Így fogalmaz: amikor megbánjuk azt, amit soha nem kellett volna megtennünk – például ártottunk más hírnevének, bántottunk valakit, akit szerettünk, az előléptetés vagy megbecsülés miatt letértünk az igazság ösvényéről, vagy olyan módon vétkezünk saját testünk ellen, hogy az fizikai vagy érzelmi leépüléshez vezetett –, tudjuk, hogy valami értékes fejődött ki bennünk. „Hatalmas megvilágosodás felismerni, hogy az évek, melyek megtartottak, ugyanannyira gyarapítottak is bennünket. Sokkal lényegre törőbbek vagyunk, mint fiatal korunkban, bármit tettünk is a múltban, és bárhol voltunk is, amikor azt cselekedtük.”

Sőt, még tovább is megy egy-egy ajánlásánál Joan Chittister, amikor minden fejezetben fölhívja a figyelmet az önvizsgálat buktatóira. „A megbánás terhe az, hogy ha nem jutunk el múltbeli választásaink értékének felismeréséhez, talán nem vesszük észre az ajándékokat, melyeket tőlük kaptunk.” Majd ezt követően élesebbé teszi látásunkat: „A megbánás áldása nyilvánvaló: ha hajlandóak vagyunk szembenézni vele, eljuthatunk oda, hogy életünknek ebben az új szakaszában egészen másképpen legyünk jelen, mint korábban. S ez tovább ösztönöz bennünket a változásra.”

Szívemhez különösen közel áll a lényeg feszegetése. „Életünk azon szakaszához érkeztünk, amelyben a gyötrő kérdés vagy elpusztít, vagy gyarapít minket – attól függően, mit kezdünk a rá kapott válasszal. A kérdés – és az, hogy miként válaszoljuk meg – lényegbevágó az élet utolsó szakaszában.”

Ezután tárgyal egy számomra különösen meghatározó témát a szerző, mondhatnám úgy is, esendő oldalamra leltem a könyvben. Ez a félelem. Gyökere valószínűleg onnan ered, hogy kisgyermek koromban hónapokig voltam kórházban. Hospitalizálódtam, amire édesanyám rólam szóló történeteiből következtetek. És ma szenvedője vagyok különböző pszichoszomatikus jelenségeknek. Szeretném megfogadni Joan Chittister útmutatását: „Ennek az életkornak a legfőbb feladata talán egyszerűen annyi, hogy ne féljünk a félelemtől.” (E tanácsot átgondolva felötlik bennem visszatérő szorongásom a karácsonyok megfelelési kényszerétől – legyen mindenkinek nagyon jó –, miközben a lelki terhem együtt jár ilyen-olyan nyavalyákkal, amelyek eltűnnek az ünnepek után. Ráadásul, valóban, már december elejétől nemcsak a karácsonytól félek, hanem a rám váró félelemtől is!) Köszönöm Joan Chittisternek, hogy rámutat: „A félelem áldása ezekben az években az, hogy arra ösztökél bennünket, váljunk teljesen önmagunkká. A lélek sötét éjszakáján jön el hozzánk, hogy felszólítson minket: újabb és izgalmas módokon emelkedjünk új énünkbe – természetesen önmagunkért, de a többiekért is.”

Olvashatunk és elmélyedhetünk e könyvben – és legfőképpen önmagunkban – más meghatározó kérdésekről is: az álmokról, az egyedüllétről, a megbocsátásról, a hagyatékról. És a hitről.

Irigység nélkül, ám a hiányérzet árnyékában próbálom feldolgozni Joan Chittister hittel összefüggő gondolatát: „S ráébredek, hogy az ősz sokkal inkább egy következő, verőfényesebb tavasz ígérete, mint az élet gyászos, szürke befejezésének kilátása.”

Moldoványi Tibor