Nem könnyű az öregség. De találtam a Bibliában olyan vigasztaló sorokat, amelyeket idős korban érdemes imádságként olvasgatnunk, mert hallatlan erő van bennük. Ilyen például a 71. zsoltár. Írója vénember, ebből a költeményből mégis valami szent derű sugárzik.

Tanulgassunk egy kis szent derűt! A magam számára is kutattam ennek a zsoltárnak és öreg írójának a titkát. Mi sugárzik belőle kétezerötszáz év óta? Mit kaphatok tőle én, a hatvanon jóval túl?

Először is azt láttam, hogy ennek az öregembernek van Istene. Mégpedig olyan Istene, Akit hatféleképpen szólít meg: szabadítóm, kősziklám, erősségem, reménységem, támasztékom, bizodalmam. Ennek az öregembernek az Istene nem elméleti Isten, nem filozófusok Istene, nem Kant vagy Spinoza Istene. A zsoltáros Istene nem papiros-Isten. Élő Isten! Akire rá lehet támaszkodni. Aki vele jár, benne van. Akiből él. Isten konkrét valóság az ő számára. Ez élteti és ez adja ennek a vénembernek a sugárzó, mosolygó derűt. Ez lobog, ez melegít, ez sugárzik a 71. zsoltárból. De boldog, akinek ilyen Istene van!

A héber-arámban ez a „boldog” szó azt jelenti: ha nincs is semmije, Istene van. Az ószövetségi író számára ilyen volt a boldog ember. Hadd tegyem hozzá: ma is ilyen a boldog ember. Minden körülmények között az, hiszen van Istene!

Egyszer egyik falusi lelkésztársam, akihez kiterjedt tanyakörzet tartozott, elmondta nekem, mi történt az egyik tanyán, ahol az egész család bérhízlalásra építette a megélhetését. A szegény öreg parasztgazda unokája játékból beleszórt az etetővályúba valami gyomirtó szert. A gazda nem vette észre, beöntötte mellé a disznók eledelét – és egyetlen nap alatt elpusztult minden állata, még a csirkék is, mert azok is belecsipegettek a mérgezett moslékba.

A lelkipásztor hamar megtudta a bajt, nagyon megrendült. Azonnal biciklire ült, s kiment a tanyára. Ásójára támaszkodva, egy nagy gödör szélén találta a közel hetvenéves, igaz hívő kálvinista presbiterét. Átölelte a vállát, és azt mondta neki:

– Ugye, Miska bácsi, most nagyon szegény lett?

Miska bácsi ránézett a lelkipásztorára, és csöndesen így válaszolt:

– Tiszteletes úr, szegény az, akinek nincs Istene, én csak szegényebb lettem, de szegény nem!

A lelkipásztor így fejezte be nekem a történetet:

– Tudod, ezután nem kívántam biciklire ülni, hazáig toltam inkább, s törülgettem közben a szememet. Arra gondoltam, van-e nekem ekkora hitem, mint ennek a presbiter testvéremnek?

Szegényebb lehetsz, de ha Istened van, szegény sosem vagy. Ez sugárzik ebből a zsoltárból.

in: Gyökössy Endre: Az öregkor örömei és áldásai. Szent Gellért Kiadó, Budapest, 10–12. oldal