Sok depresszióban szenvedő ember állítja, hogy önmagát sem ismeri igazán, és én is így voltam ezzel valaha. (Ami azt illeti, mindmáig van fejlődnivalóm az önismeret terén.)
Ha nem ismerjük magunkat, valószínűleg fogalmunk sincs róla, hogy miért ért utol minket a depresszió. Ez pedig igen komoly gond.
Még ha rémisztően hangzik is, hogy többet megtudjunk magunkról, ne feledjük, hogy a csüggedés mocsara olyan szörnyű hely, hogy mindenképpen lépnünk kell a szabadulás érdekében, bármennyire fáj is.

Amit még a depresszióról tudni kell

A depresszió gyakran valamilyen veszteségből ered, így ha fogunk egy füzetet, keresünk egy
nyugodt helyet, és lejegyezzük, hogy milyen veszteségek értek minket, csaknem biztos, hogy tisztábban fogjuk látni a bennünk zajló folyamatokat.

• Volt-e valaki, aki a gyerekkorában azt éreztette önnel, hogy értéktelen? Az önbecsülésen
ejtett sebek gyógyulása olykor egy egész életen át tart. (Ezért foglalkozunk minden fejezet
végén az önbecsüléssel. Igenis megváltoztathatjuk a magunkról alkotott képünket!)
• Van-e valaki, aki jelenleg megfosztja önt attól, hogy „normális” embernek érezhesse magát?
• Elveszített-e mostanában valami értékeset? Talán az egészségét? Vagy elköltöztek otthonról a gyerekei? Kirabolták? Elvesztette az otthonát? Esetleg megtudta, hogy nem lehet
gyermeke?
• Volt-e valamilyen kerek születésnapja, ami miatt úgy érzi, hogy már túl van az értékes évein?

Amikor a veszteségek kísértenek Ha fiatalon elveszítettünk egy számunkra kedves személyt, az elhagyatottság érzése felelevenedhet, amikor egy szerettünk meghal vagy elhagy minket.
Az az érzés, hogy gyerekkorban nem szerettek minket feltétel nélkül, annyira rombolhatja az önbecsülésünket, hogy mi sem leszünk képesek feltétel nélkül szeretni másokat. Nemcsak én tartottam fiatal anyaként attól, hogy nem tudom majd eléggé szeretni a gyerekeimet, hanem más édesanyáktól is hallottam, hogy nagyon sokan átélik ezt az érzést.
Aki aggódik, hogy a depresszió miatt nem lehet elég jó szülő, azt ez a negatív gondolkodás csak még mélyebbre taszítja a mocsárban.

Csak apránként!

Igen, így igaz: a fentebb felsorolt hatások alapjaiban meghatározhatják személyiségünk alakulását, és meglehet, hogy életünk végéig küzdenünk kell ellenük.
Ugyanakkor, ha ki akarunk lábalni a depresszióból, bizony szembe kell néznünk a szeretet és a szeretteink elvesztéséből eredő fájdalommal.
Kezdetben elég lehet, ha csupán egyetleneggyel foglalkozunk a felismert veszteségek közül. (Lassan és nyugodt tempóban haladjunk!)
Érdemes lejegyezni néhány gondolatot, például:
• Javarészt a nagybátyám szexuális zaklatásának köszönhetem, hogy nehezen bízom meg az emberekben.
• Sosem éreztem magam a családom tagjának.
• Mindig utáltam, ha ugratnak.
• Sokat piszkáltak/csúfoltak az iskolában, és ez volt a gyermekkorom legmeghatározóbb élménye.
• Amikor a feleségem elhagyott, úgy éreztem, vége az életemnek.
• A szüleim még csak nem is próbálnak megérteni.
• Rettegek attól, hogy nem találok párt.

Mitől vagyok én „én”?

Önmagunk megismerése nem merülhet ki fájdalmaink feltérképezésében, de kiindulásnak nagyon jó. Nekem személy szerint rengeteget segített a naplóírás abban, hogy megértsem, mi játszódik le a lelkemben. Miután leírtam valamit, sokkal könnyebb volt elgondolkodni róla – és rájönni, hogy mi mindennel akadályozom a mocsárból való szabadulásomat.

Így ismertem fel, hogy:
• Nem tudok megbirkózni a konfliktushelyzetekkel.
• A legkisebb kritikától is összeomlok, és annak bizonyítékát látom benne, hogy mindenkinek
jobb volna, ha én nem lennék.
• Elhittem az anyámnak, hogy reménytelen és hasznavehetetlen ember vagyok, akiből „soha
nem lesz semmi”.

Sok évembe telt, amíg mindezeken átrágtam magam, de végül tisztáztam a gondolataimat, és így fölébe tudtam kerekedni alaptalan meggyőződéseimnek és bizonytalanságomnak.
Már egy kicsivel jobb önismeret is segít abban, hogy sikerrel tegyük meg az első lépéseket a depresszióból való szabadulás útján.

- folytatjuk -

Forrás: Sue Atkinson: Kiút a depresszióból. Harmat Kiadó, Budapest, 2014., 34-38.o.