Európa egyik legnevesebb csecsemőpszichológusa, René Spitz, már évtizedekkel ezelőtt leírt egy döbbenetes kísérletet két csoporttal. 1. Egy nyugat-német női börtönben, ahová az édesanyák áldott állapotban mentek be és ott szülték meg a gyermeküket. 2. A másik női csoportban olyan gyermekeket vizsgált, akiket az utcán találtak, valahol egy pólyában, vagy egy szemétkosár tetején, úgynevezett lelencgyerekeket. A nyugati állam nagyon higiénikus körülmények között nevelte őket egy bizonyos intézetben, mindent megadva nekik.

René Spitz elgondolkoztató eredményre jutott: a börtönben az anyáknak volt idejük, hogy szoptassák, szeretgessék, csókolgassák csecsemőjüket. Ezért e gyerekek közül sokkal kevesebben haltak meg,jobban gyarapodtak és nőttek, mint a sok nővér által korrektül ellátott, etetett, itatott, de anya nélkül felnőtt csecsemők; ezeknek a súlya kisebb volt, sokkal többen betegedtek meg és négyszer annyian haltak meg, mint a börtönben születettek közül. Ma már a kísérleti csecsemőpszichológia kimutatja, hogy van egy sajátos hormonszerűség, ami a csecsemőknél érintésre indul be: simogatásra, csókolgatásra, ölelgetésre: a növekedési hormon. Tudjuk, hogy azok a gyerekek, akiket csókolgatnak, ölelgetnek, szeretgetnek, miért fejlődnek jobban. Így érthető, hogy a gyermekorvosok és a gyermekpszichológusok miért mondják: Anyuka, addig szoptassa a gyermekét, ameddig csak lehet; annyiszor csókolja meg, ahányszor jól esik.

Tudniillik abban a pillanatban az anyai csóktól, simogatástól, az apai érintéstől – növekedési hormon lövell be a gyermek szervezetébe és ezáltal az immunrendszere erősödik. ű

Íme, egy új tudomány, amely igazolja, hogy a szeretet valóban épít, még a sejteket is össze tudja rendezni. Beindít valamit a csecsemőben, aminek hiánya halált okozhat.

Ma már azt is tudjuk, miért nem fáradnak el a szerelmesek, miért tudnak kilométereket gyalogolni, miért tudnak órákig olyasmit tenni, amit ha magányosak, vagy búskomorak- nem tudnának. Ma már tudjuk, miért vannak öreg házasok, akik hosszú évtizedeken át kevésbé öregszenek, és sok nehézséget el tudnak viselni, testileg is rugalmasabbak. …

Ma már az is kiderült, mert a pszichofiziológia, biológia, kémia kimutatja, hogyha valaki kesereg – tejsav szintje emelkedik. De, ha valaki szeret, ha tele van melegséggel, akár fiatalon szerelmes, akár öregkorban szereti a párját, vagy tud szeretve szolgálni, akkor csökken ez a szint; és ez az az „anyag”, amely a fáradtságot okozza.

Született egy új tudomány, amely ki tudja mutatni, hogy ha ennek az anyagnak a szintje csökken, akkor jobban tudunk gyalogolni, tovább tudunk élni, tovább tudunk szellemileg, testileg fiatalok maradni. A szeretet és a tiszta szerelem csökkent valamit bennünk, ami ártalmas volna szervezetünk számára.

William James, valláskutató és T. Dobzhanski, amerikai evolúciógenetikus, hívő közösségeket vizsgált meg felekezeti különbség nélkül. Megkérte a hívő embereket, engedjék meg, hogy laboratóriumi vizsgálat alá vessék őket: vérüket, testnedveiket. Sokan hozzájárultak, belementek a vizsgálatokba, mert látták, hogy jó és nagy dologról van szó.

Az eredmény az lett, hogy a szolgáló samaritánus hívő közösségek embereiben, akik Nyugat-Németországban, Svájcban, a Benelux államokban, Amerikában a narkósok fölé hajolnak, akik az alkohol rabságában szenvedőkön készek segíteni, akik szeretetintézményekben önként áldozzák szabadidejüket, ezekben egy bizonyos testnedvszint gyorsan emelkedik. Következésképpen: derűsebbek, egészségesebbek. Az immunrendszerük sokkal erősebb, védekezésre képesebb, mint azokéi, akik csak maguknak élnek, akik nárcisztikusan csak maguk körül forognak, magukról beszélnek. Tehát a mások felé forduló emberek védettebbek. Laboratóriumban kimutatható módon erős védőszert termel a szervezetük.

Van egy sajátos neurokémiai substancia: az endorphin. Aki a felsorolt szolgálatokat végzi, annak szervezete ezt termeli. Ennek az anyagnak az összetételét most kutatják. Kiderült, hogy félelmet csökkentő hatása van; akikben ez magas szintű, annak a szorongása elmúlik.

Íme, a szeretet leküzdi a félelmet: bizonyítja a tudomány is.

In: Életápolás. Kálvin Kiadó, Budapest, 1993. , 67-69. old