Családi erőforrások

A férjemmel sokat vitáztunk, nem tudta az elején elfogadni, hogy megint megyek. Valószínűleg szenvedett attól a hiánytól, hogy nem, vagy csak keveset vagyok otthon. De amint nyilvánvalóvá lett számára, hogy jobb nem lesz a helyzet, tényleg elmegy anyukám, maximálisan mellettem volt mindenben. Minden házimunkát felvállaltak a gyerekekkel. Felszabadítottak erre a szolgálatra. A munkahelyemen is segítettek, rugalmasan tudtam ellátni a munkát, ez kivételes lehetőség volt, sok helyütt sajnos nincs mód erre, a munkaköröm viszont lehetővé tette. Egy másik erőforrás az imádság volt. Esténként együtt imádkoztuk a szüleimmel az Irgalmasság rózsafüzérét. Imádkoztam persze egyedül is, de talán nem úgy, ahogy kellett, vagy inkább szerettem volna. Inkább csak rövid fohászokkal. Mindig egyfajta készenlétben voltam, vártam, hogy hátha hívnak telefonon, így nem tudtam belemélyedni az imába. Azon is sokat gondolkoztam, hogy hogy fogom ellátni a következő napi teendőket. De mindig kaptam erőt, hogy felkeljek, és tovább csináljam.

Nagyon szép tapasztalat volt, ahogy a család összefogott. A gyerekeim olyan dolgokra voltak képesek, amit én magam sem hittem volna. Kérés nélkül segítettek. Nyáron elmentünk egy lelkigyakorlatra, hogy egy kicsit kilépjünk a helyzetből, pihenjünk. Hirtelen egy csomó mindent kellett átvenniük tőlem. Csináltam egy excel táblázatot, beírtam a tennivalókat, és szétküldtem a családba. Egy órán belül megtelt a táblázat, mindenki beírta a nevét oda, amit felvállal. Elmentünk a táborba, de sajnos nagyon rosszul lett anyukám, hazajöttünk. Ez volt az a pont, hogy már nem engedtük, hogy felügyelet, segítség nélkül keljen fel. Innentől kezdve teljesen rá figyeltünk, az egész család besegített. Szeptember végén, október elején már mindketten ott aludtunk a húgommal.

A végén, a legnehezebb napokban úgy döntöttünk, hogy keresünk valakit, aki segít, hogy én is többet tudjak dolgozni. Nem találtunk senkit, csak már nagyon a végén, októberben. Egy ápolónő jött, de már csak az utolsó nap, csütörtökön kezdett. Ekkor egy kicsit fellélegezhettem, hogy most van segítség, és elintézem az elmaradt dolgaimat.

Elengedés

A két-három hónap alatt tulajdonképpen ott éltünk. Olyan volt, mintha újra hazamentem volna. Nagyon jó volt a viszonyunk édesanyámmal, de én sosem voltam túl közvetlen. A szeretetemet sosem tudtam túlságosan kimutatni. Nekem nagyon fájó volt, hogy talán nem tudtam úgy kifejezni a dolgokat, ahogy ő szeretné. Például nem tudtam neki kimondani, hogy "szeretlek". Gondoltam, hogy meg kellene mondanom, de nem tudtam. Nyilván érezte, hiszen mindent szeretettel, szeretetből csináltam. Mégis bántott, hogy nem tudtam elmondani.

Utolsó napon kinn volt a doktornő is, de akkor nem mondta nekünk, hogy ő már hallotta édesanyám légzésén is, hogy most már el fog menni. Utólag visszagondolva, örültem volna, ha én is tudom.

Én másodszor éltem meg valaki mellett haláltusát. Korábban egy szomszéd néni mellett tapasztaltam meg az elmenetel előtti küzdelmet. A végén hívtunk hozzá papot - a lelkiatya feladta a betegek szentségét, és megnyugodott, majd szépen, lassan elment. Édesanyám is egész éjszaka kiabált, édesanyját szólította. Mindig azt kértem a Jó Istentől, hogy mellette tudjak maradni, föl tudjam dolgozni - tehát tudjak segíteni neki, de rettenetesen féltem. Attól is, hogy édesapám ott volt mellette, mert, hogy nagyon nehezen bírja ezeket a helyzeteket. Féltem, hogy lesz, mit tudunk vele csinálni, hogy fogja megélni édesanyám elmenetelét. Egész végig fogta édesanyám kezét, én pedig a mellette levő ágyon voltam. Nem nagyon aludtam, mert végig a harcot vívta.

Ez mind fájdalmas volt és mégis csodálatos volt érezni, hogy ott jelen van az Isten. Hirtelen elmúlt belőlem minden félelem, csak tettük a dolgunkat. Fájt, hogy nem tudunk segíteni neki, de olyan nyugalom szállt meg annak ellenére, hogy kiabált csapkodott a kezével, mert éreztem, hogy ezt végig kell csinálnia, neki egyedül. És nem csak neki, hanem mindnyájunknak egyszer. A húgom egy óráig dolgozott aztán átjött, ő feküdt le egy kicsit én mellé ültem és simogattam, nyugtatgattam. Gondolkodtam, mivel lehetne egy kicsit megnyugtatni anyukámat. Emlékeztem rá, hogy mennyire szerette, ha a gyerekek fésülgették. Elkezdtem fésülgetni a haját közben beszéltem hozzá, mennyit értett meg ezekből nem tudom. Amit tudtunk, még könnyítettünk.

Lassan elcsendesedett. Teljesen nyugodt volt. Csendesen ment el.

Borzasztó volt, hogy meghalt, de nem éreztem olyan fájdalmat, mint régen, ha megtudtam, hogy egy hozzátartozó elment. Persze ebben biztosan az is benne volt, hogy hosszú volt az út, és már az utolsó erőinkkel voltunk mellette.

Én egy könnycseppet sem tudtam ejteni, de egy olyan hála és nyugalom töltötte el a szívemet, hogy azóta sem értem. Mindenki csodálkozik, hogy mennyire megnyugodtam. Természetesen nagyon hiányzik, de érzem, hogy neki jobb, és jó helyen van.

Utólag sokat gondolkodtunk azon, hogy vajon mindent jól csináltunk-e. Hogy mi segített a tépelődésekben? Az, hogy tiszta lelkiismerettel gondolok vissza, hogy amit tudtunk, megtettünk. Persze, mindent lehetett volna másként. De mivel a vége csodálatos, szép emlékként marad meg, azt gondolom, jól csináltuk, így egész. Nekem nagy erőforrás volt, hogy segített, támogatott valaki, akivel beszélgethettem, meg tudtam osztani a kételyeimet. Sokat erősített a lelkiatyám. Már előre mondta, hogy nem szabad visszanézni, hanem előre kell tekinteni, és megtenni, amit tudunk. Ebben próbáltam-próbálom erősíteni a húgomat is.

Visszagondolva: a nagy Tervező csodálatosan megtervezett mindent. … Mi is a kegyelem?? Hát ez, amit átéltünk. Egy haláleset mennyi szenvedéssel jár és közben a Jóisten csak szórta szét az ajándékait. Minden, amitől féltem, amit kértem, mind, mind úgy megtervezte, hogy azt ember nem tudta volna.

Annyi öröm, kedvesség és összetartás volt az egész családban. Rá kellett jöjjek, hogy csodálatos gyerekeim vannak és rengeteg kincs van bennük.

Ildikó