Judit teljes életet él: nyelvtanár, doktorandusz, gyermeket nevel, egyesületi életet szervez... Csodálatos légkört teremt otthonában, tele van életörömmel és energiával. Fontos feladatának tartja a látássérültekkel kapcsolatos pozitív szemléletformálást.
- Aliglátóként születtem, de a látásom több szakaszban tovább romlott. Gyermekkoromban még tudtam olvasni, így a gyengénlátók iskolájába jártam. Felsőtől már Braille-ben olvastam, de szerencsére nem küldtek el a Vakok Iskolájába. Ez jó volt, mert maradt ugyanaz a közösség.
- Fontos volt az iskola, mint támogató közeg?
- Igen, ott voltak a barátaim, az volt a megszokott hely. Igazából én láttam akkor az osztályomból a legkevesebbet, de mégis csak látó közegben nőttem fel - bár a többiek is látássérültek voltak, ők tudtak írni-olvasni, nézték a táblát. Így én abban szocializálódtam, hogy a látó gyerekek hogyan élik a hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy nekem ez a későbbiekben nagy segítség volt.
- Miben jelentett ez segítséget?
- Nincsen speciális középiskola látássérülteknek, ezért én a kerületi gimibe jártam. Később, amikor az egyetemen a tanítási gyakorlatomat csináltam a Vakok Iskolájában, vittünk gyerekeket látó iskolába. Nekem a gimnáziumi közeg nem volt meglepő: ismertem a jellegzetes zajokat, hogy pl. milyen, amikor egy írásvetítőt bekapcsolnak. A tanítványaimon viszont azt látom, hogy teljesen elveszettek egy látó osztályban, látó tanórán, mert ők teljesen másként tanultak, nem használtak táblát, sok minden újdonság számukra. Nekem nagyon nagy segítség volt a korábbi tapasztalat látók között. Én is teljesen jól látó gyerekek között voltam gimis, olyan tanárokkal, akiknek nem sok tapasztalatuk volt, de mégsem volt számomra az új, gimnáziumi közeg teljesen idegen. Míg azoknak, akik 6-8 évet vakok között töltenek az általános iskolában, az új közeg nagyon nagy kontrasztot jelent.
- Hogyan viszonyultak Önhöz a látók?
- Hát, nem szerettem a gimit, de nem azért, mert nem láttam, hanem, mert nagyon rossz osztályunk volt. Olyannyira nem alakult ki osztályközösség, hogy nem is volt soha osztálytalálkozónk. Nem szerettem oda járni, én inkább a "nyugis" diákok közé tartoztam, akik szerettek volna tanulni, haladni. Eleinte Braille- ben írtam meg a dolgozatokat és felolvastam a tanárnak. Volt, aki azt mondta, hogy neki egyszerűbb, ha feleltet. Amikor lett számítógépem, akkor már persze egyszerű volt, mert pendrive-on beadtam a dolgozatot, és a tanár ki tudta javítani. Azt tapasztaltam, hogy ha az ember tud megoldási javaslatokkal előállni, például: írni nem tudok, de megírom a dolgozatot Braille-ben és felolvasom, vagy felelek helyette, az sokat segít. A tanárok ennek örültek, mert sokszor nem tudták, hogyan is lehetne megoldani a problémát. Nem tanultak látássérülésről, nem volt ilyen diákjuk. Az egyetemen is segítség volt, ha én magam tudtam ötletekkel szolgálni, hogy mit hogyan lehetne.
- Akadályozta-e a látássérülés a tanulásban?
- Sok mindent nehezebben lehetett megcsinálni. Akkoriban lehetett kérni kazettára felolvasott tankönyveket a Vakok Szövetségétől. Én ezeket használtam. Ami nem volt meg, azt anyukámék olvasták fel, még az egyetemen is, például az angol nyelvészetet is felolvasták, bár annyira jól nem tudtak angolul! A csoporttársaim is sokat segítettek, és sokat szkenneltem magamnak. Tehát volt vele plusz munka. Azt tapasztaltam, hogy nagyon segítőkészek voltak a tanáraim. Amit csak lehetett, elküldtek e-mailben. Azt gondolom, hogy szerencsém is volt, meg pozitívan is álltam a dolgokhoz. Nem voltak negatív élményeim. Jó, ha az ember tudja, hogy hogyan tud magán segíteni, és elmondja - ez a tanárokat is megnyugtatja. Persze, ez biztosan személyiség kérdése is, én nagyon kommunikatív voltam. Míg a középiskolában sok mindent biztosít a Vakok Szövetsége, az egyetemen alig volt kész anyag. Viszont már egyre több látássérült egyetemista van, és elég hamar megismerjük egymást, így a már meglevő anyagokat közkinccsé lehet tenni. Az nyilván nehézség, hogy jogilag nem tisztázott dolog a könyvek szkennelése, pedig számunkra ez a boldogulás eszköze. Volt, amikor kiadótól próbáltam könyvet elkérni. Volt aki odaadta, volt, aki nem. Olyan is előfordult, hogy nyilatkozatot kellett aláírom, hogy nem fogom terjeszteni a könyvet. A jogászoknak ezen a téren lenne tennivalójuk, hogy a látássérültek hozzájuthassanak a tankönyvekhez...
- A számítógép hangossá tudja tenni a beszkennelt könyvet?
- Igen. Nehézség könyvtári könyvek esetén lehet, amelyekben sok az aláhúzás. Azt nem mindig ismeri fel a szkenner. A nyelvtanulásnál, és később a tanításnál is nehéz volt, hogy manapság a nyelvkönyvek bár nagyon szépek, a szkennernek bonyolultak. Sok hasábra vannak tördelve, sokszínű a háttér, rengeteg a betűtípus... lehetetlen szkennelni - és pont a nyelvkönyveket nem igazán adják oda a kiadók.
- Hogyan választotta a nyelv szakot?
- A családban kezdődött. Anyukámék kitalálták, hogy tanuljunk együtt, családilag angol nyelvet. Járt hozzánk egy lány, én akkor ötödikes lehettem. Az iskolában már tanultam németet, de azt nem nagyon szerettem. Az angol viszont nagyon megtetszett. Aztán az iskolában a mi osztályunkban angolt is tanulhattunk. Egy gyengénlátó lett a tanárunk, és amellett, hogy jól tanított, nagy mértékben formálta a véleményünket. Sok mindent elmesélt az életéről. Szerintem nagy segítség egy látássérült gyereknek, ha látja, hogy lehet így boldogulni. Egy csomó praktikus dolgot tanulunk egymástól. Velem ez a tanárnő szerettette meg az angolt: hetedikes koromban azt mondtam, hogy én angol tanár leszek, és kész! A gimit is a nyelv szerint választottam, beleszerettem a spanyolba, hogy milyen szép, dallamos nyelv. Szívesen mentem volna két tannyelvű iskolába, de ők elzárkóztak. Azt mondták, hogy annyira nincsen tapasztalatuk ezen a téren, hogy azt gondolják, nem működne. Mai fejjel úgy vélem, hogy talán maguk a tanárok kreatívan meg tudták volna oldani a helyzetet. De a szüleim azt mondták, hogy ők olyan iskolába nem visznek, ahol maga az igazgató visszautasító. Nem lehet ezért vádolni őket, hiszen akkoriban nagyon nagy újdonság volt, hogy vak gyerek látók közé menjen. Volt olyan intézmény, amelyik ezt bevállalta, és volt olyan, amelyik nem. Most már egyszerűbb a helyzet, hiszen a tanárok sok segítséget tudnak kérni az ún. utazó tanári szolgálatoktól is.
Én úgy tanultam a gimiben, hogy a szüleim elvárták, hogy mindenből igyekezzem elérni, amit tudok, vagyis azt se hanyagoljam el teljesen, amit nem szeretek, de persze mindenki nagyon örült, hogy ennyire szeretem a nyelveket. A szüleim megkönnyebbültek, hogy jól van, ez a gyerek tudja, hogy mit akar csinálni! Könnyebbség volt az is mindenben, hogy nagyon készültem arra, hogy angol szakos leszek.
- Fontos volt a családi támogató légkör, és a motiváció.
- Igen, minden tekintetben. Anyagilag is sokat támogattak, hiszen kiderült, hogy a gimnáziumi nyelvtanulás nem lesz elég önmagában a nyelvvizsgához, felvételihez, így külön órákra is jártam.
Az egyetem nagyon pozitív élmény volt. Szerettem oda járni, támogattak a csoporttársak. Minden szempontból jó támogató közeg volt. A spanyol egy darabig csupán szerelem maradt, hiszen csak angol szakra felvételiztem. Közben azért önállóan folytattam a spanyol tanulást, és elhatároztam, hogy arra a szakra is felvételizek. Felvettek, így lettem angol-spanyol szakos.
- Mi történt az egyetem után?
- Sokáig voltam egyetemista, mert miután az angolt befejeztem, a spanyol szakra még jártam, emellett már tanítottam is. Aztán indult a Corvinus-on egy szakfordító képzés, és arra is jelentkeztem, úgyhogy párhuzamosan ment ez a három dolog. Spanyol szak, munka, szakfordítói. Mindeközben a barátaimmal alapítottunk egy sportegyesületet.
- Kifejezetten látássérültek számára jött létre?
- Az a neve, hogy Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS), de megtévesztő a név, hiszen mi kezdettől fogva arra törekszünk, hogy az egyesület inkluzív legyen, látó tagokkal. Ennek gyakorlati magyarázata is van: járunk rendszeresen futni, tandemezni, s ehhez mindenképpen szükség van a látó sportolókra is. Emellett azt gondoltuk, hogy ez egy nagyon jó szocializációs közeg. Nagyon sok barátság született ott. Az egyesület sok mozogni szerető látássérült és látó ember számára biztosít jó programokat, kimozdulási lehetőséget. Nagyon szeretjük, igyekszünk sokféle sportot biztosítani, változatossá tenni a kínálatot: van például jóga, vakfoci, futás, tandem, pilates, hastánc... A vakokról sport tekintetében sokan azt hiszik, hogy csak csörgőlabdázni, és dzsúdózni tudnak. Mint sokan, én sem szeretem ezeket. Azt gondoltuk, úgy tudjuk vonzóvá tenni a sportot a látássérültek körében, ha van választék, és sok mindent kipróbálhat az ember.
- Hány éves most az Egyesület?
- Kilenc.
- Hány tagja van?
- Száz körül. Mindenki oda jár, ahová kedve van. Van, aki csak jógára jár, és máshová nem. De van egy kemény mag, akik sok helyre járunk. Változatos a csapat életkor tekintetében is. Négy évig voltam az egyesület elnöke, aztán, amikor Balázs megszületett, lemondtam az elnökségről. De azóta is igyekszem segíteni, amiben tudok. Nagyon sok önkéntesünk van, és nem csupán látók. Azt élhetik meg a tagok, hogy itt abszolút munkamegosztás van. Például én megszervezek egy biciklis hétvégét, a szállást, és a beosztást, hogy ki kivel fog tekerni. Persze elengedhetetlenül fontosak a látó sofőrjeink, de nagyon jó érzés, hogy ők is kész programot kapnak. Így a látásától függetlenül sok ember közös, önkéntes munkájának a gyümölcse egy-egy ilyen program.
- Nagyon szép projekt!
- Azt szoktuk mondani, hogy önzésből született, mert egyetemista társaimmal kitaláltuk, hogy a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratont mi végig szeretnénk tandemezni. Kis zöldfülűként írtunk támogatás kérő levelet, de persze nem kaptunk semmit. Azt gondolhatták, hogy ez így nagyon komolytalan, hiszen semmi hivatalos dolog nem áll mögöttünk. Ezért mondták nálunk okosabb emberek, hogy mindenképpen kellene ennek valami formát adni.
Nagyon jó, hogy sok mindent tudunk kipróbálni, de még nagyobb öröm, hogy ezt sok ember számára hozzáférhetővé tesszük.
- Megvalósult a maratoni álom?
- Igen! Jó pár éven keresztül jártunk biciklisekkel és futókkal is.

- folytatjuk -
M.n.