Az idős szülő, hozzátartozó ápolása fizikailag és lelkileg is megterhelő helyzetet teremthet. Mióta édesanyja 5 éve hazakerült a kórházból, K. Katalin odaadással ápolja őt - sokat tanult a beteghez való viszonyról, ápolásról. Az interjúban értékes tapasztalatait osztja meg velünk.

- Hogyan került hozzátartozóként gondozási helyzetbe?
- 2010-ben anyukám többször elesett itthon, egyedül élt a lakásban. Az utolsó alkalommal felhívott, hogy ráesett a rekamiéra, azután pedig le a padlóra. Alig tudott felkelni. Az előző eleséseknél nem volt hajlandó orvoshoz menni, de ezúttal elvittük. Kiderült, hogy 2010-ben több, lábon kihordott stroke-ja volt. Először az Amerikai útra került, aztán rehabilitációra egy másik kórházba. Nem akart ott maradni, mindenképpen haza szeretetett volna jönni. Hazahoztuk, de ezután nem sokkal vírusos fertőzést kapott, így visszakerült a kórházba. Egyik fele megbénult, járt hozzá rendszeresen a gyógytornász. Sokat javult az állapota, de mivel intenzív gondozásra szorult, a kezelőorvos javasolta, hogy ne hozzuk haza, hanem beutalja a geriátriára. Ezt ő lelkileg nem bírta volna... Én két-három napon keresztül nem tudtam aludni, mikor ez a lehetőség felmerült. Végül hazahoztuk anyut. Én munkanélküli voltam akkor, az elején két-három hétig éjjel-nappal itt voltam vele. Így kezdődött az ápolás.
- Kezdő gondozóként milyen problémákkal szembesült?
- Eleinte technikai nehézségeim voltak. Anyukám akkor még 86 kg volt. Eleinte szobavécét használtunk - a kiültetés a súlya és a mozgáskorlátozottsága miatt nagyon nehéz volt, ráadásul, mivel vízhajtót is kapott, naponta sokszor kellett megemelnem. Az elején tulajdonképpen nem gondoltam, hogy szükség lenne pelenkára, azt hittem, anyu még jobban lesz.
Aztán, amikor megérkezett a pelenka, az megdöbbentő élmény volt: lelkileg volt nehéz, hogy anyukámat kell ellátnom. Szembesültem azzal, hogy anyukám, aki pár hónappal ezelőtt még jól volt, mostantól kezdve teljesen kiszolgáltatott. Ez nagyon furcsa volt az első egy-két hétben, megrázott. De idővel hozzá lehet szokni.
Kezdetben nehézség volt az is, hogy anyukám nem akart enni. Folyamatosan csak kefirt kért, a főtt ételt elutasította. Ez csak egy újabb kórházi tartózkodás után változott meg, azóta rendszeresen tudom etetni.
- Mi segítette a nehézségekkel való megküzdésében?
- A Máltai Szeretetszolgálat dolgozói már korábban kijártak anyuhoz, ők nagyon sokat segítettek abban, hogy hogyan lássam el a gondozási feladatokat. Megmutatták például, hogyan kell jól emelni, hogy ne erőltessem meg magam. Minden nap jöttek, sokat tanítottak, megmutatták, mit, hogyan kell csinálni - ez nagyon nagy segítség volt.
Jól jött, hogy éppen azt megelőzően, hogy anyu beteg lett, elvégeztem a Vöröskeresztnél egy két hónapos házi gondozási tanfolyamot, így egy egészen kicsi rálátásom volt a helyzetre. Az ápolást mindig közel éreztem magamhoz. Lehet, hogy pályát tévesztettem... Szívesen vállaltam a feladatot. De fontos volt, hogy tudtam tanácsot kérni, és megerősítést kaptam, hogy jól csinálom az ápolást.
Az egyik kórházból kijött egy ápoló, ő is adott néhány tanácsot, amit nagyon jól tudtam hasznosítani. Aztán sok mindent tapasztalatból tanultam meg.
Az elején nagyon komolyan vettem a mindennapos kiültetést, de aztán sajnos ritkultak ezek az alkalmak, mert anyu egyre kevésbé volt hajlandó mozogni. Már a kórházban is azt tapasztalták, hogy csak passzívan tornáztatható. Eleinte járt hozzánk gyógytornász, de néhány alkalom után úgy látta, hogy sajnos, anyu döntése a passzivitás. Nem értettem, hogy ez mit jelent, aztán kiderült, hogy lelki eredetű a dolog. Korábban nem tudtam, hogy anyu depressziós, pedig valószínűleg már régóta szenvedett ebben.
Több szakember próbálkozott, hogy motiválja a mozgásra, de sajnos elzárkózott. Most már értem, hogy nála ez mentális problémából adódik.
- Édesanyja motiválatlansága nem töri meg az Ön lendületét: mellette áll ebben a helyzetben is - ez az Ön tudatos döntése?
- Igen. 2012-ben ismét hosszabb időt töltött kórházban, ez az időszak is megerősített, hogy tovább csináljam a gondozást. Egy ideig külső segítséget is igénybe vettem az éjszakai felügyelethez. Most tulajdonképpen ez a munkahelyem. Amikor anyu beteg lett, munkanélküli voltam. Nem tudtam, hogy ápolási díjat kaphatok, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa hívta fel a figyelmemet a lehetőségre. Már az elejétől emelt összegűt kaptam, mivel anyut súlyos fogyatékossággal élőnek minősítették. Jelenleg kiemelt ápolási díjat kapok. Később tudtam meg, hogy ilyen mértékű betegség esetén a gondozott fogyatékossági támogatást is kaphat - erről a háziorvos, vagy az ápolási díj igénylésénél az ügyintéző tájékoztathatott volna. Hosszú volt az ügyintézés, rengeteget kellett utánajárnom, de sikerült, és a beadás időpontjáig visszamenőleg megadták a támogatást.
- Milyen erőforrásai vannak a gondozói helyzetben?
- Közel lakik egy gyerekkori barátnőm, sokat találkozunk, sétálunk, kirándulunk - egy-két óra alatt bejárjuk a környéket. Fontos, hogy rendszeresen járok színházba, nagyon szeretem a művészetet. Többször jönnek rokonok meglátogatni anyut, velük is sok kulturális programot szervezünk. Nekem nagyon fontos a járás, régen is rengeteget kirándultam.
- Törekszik arra, hogy időt szakítson önmagára is, a töltekezésre.
- Igen. Emellett sokat jelent a családom, nagyon jó a viszonyom a lányaimmal. Alapvetően optimista vagyok, el tudom fogadni a helyzetet. Úgy állok hozzá, hogy ezt hozta az élet, ehhez kell igazodni. Nem tudnám elviselni, hogy ne adjam meg anyukámnak, amit tudok.
Legutóbbi kórházi tartózkodása után újra arra biztattak, hogy ne hozzam haza őt, mert sokat romlott az állapota. A legnagyobb problémának azt látták az orvosok, hogy nem tud nyelni, attól féltek, hogy nem fogom tudni etetni. Anyukám riadtan nézett. Nagyon megrendítő volt látni, hogy nem tud kommunikálni, és nem értik, amit mond. Egészen kiszolgáltatott volt. Teljesen elérzékenyültem. Csak folytak a könnyeim, a főorvosnő rögtön tudta, hogy mindenképpen hazaviszem. Nem hittem el, hogy nem tudom megetetni... Még bent volt a kórházban, már ott elkezdtem a próbálkozást, sikerrel. A kórházban sajnos nehéz körülmények voltak, rengeteg beteg, kevés ápoló. Minél előbb megpróbáltam kihozni.
- Mi jelent Önnek nehézséget most az ápolásban?
- Most az jelent nehézséget, hogy anyukám nem igazán tud válaszolni, illetve nem tudom, hogy amit mond, az úgy van-e. Nem tud megerősíteni. Így bizonytalan vagyok, hogy amit csinálok, az jó-e, jól érzékelem-e az igényeit. De valószínű, hogy én még mindig jobban értem mit akar, mint a kórházban a nővérek, hiszen jobban ismerem őt. Ennek ellenére nehéz elfogadni, hogy akármi baja van, nem tudja közölni. Sokszor azzal nyugtatom magam, hogy ezen az a tény sem változtatna, ha másutt lenne. Fontos, hogy ha valamiben elbizonytalanodom, kaphatok segítséget a háziorvostól, és a gondozónőktől. Megerősítenek, tanácsot adnak az unokanővéreim is.
- Tapasztalatai alapján mit javasol azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek?
- Először is, hogy informálódjanak, mielőtt a beteget hazaviszik a kórházból, hogy mi az, amire jogosultak, mit igényelhetnek. Kérjenek segítséget ápolónőktől, szociális szakemberektől az ápolási feladatok elvégzésével kapcsolatban - mit, hogyan kell csinálni. Jó, ha együtt tudnak gondolkodni arról is, hogy tekintetbe véve a betegszoba adottságait, mi hogyan lesz praktikus. Nem mindegy például, hogyan vannak elrendezve a bútorok, hová lehet tenni a gyógyászati segédeszközöket, hogyan lehet őket a legpraktikusabban használni, hogyan tudjuk a legbiztonságosabban mozgatni a beteget. Én nagyon nehezen szoktam meg, hogy mindenben figyelnem kell arra, hogy anyukám fél oldala, egyik keze és lába nem mozog. Ez például sok rögzítést igényel a mozgatásnál. A tolószék pont befér a fürdőszoba ajtón, most már rutinosan tudom fürdetni is anyukámat. Sok energiát megspórolhatunk, ha ismerjük a "fortélyokat".

M.n.