Rohanó világunkban szüntelenül időt keresünk. Időt szeretteinkre, önmagunkra, a több, jobb munkára... Sokszor tapasztaljuk: nem érünk a dolgok végére, nem jut időnk valamire, ami fontos nekünk. Telek Péter Pálné Kabai Virág diakónus - lelkigondozóval a minőségi időről beszélgettünk.

Ha felmérést készítve azt kérdeznénk az emberektől, mi az, amiből ma a legkevesebb van, valószínűleg sokan válaszolnák: az idő.

– Nekem is kevés van az időből... Viszont sok olyan pillanat van, amire azt mondom, hogy tartalmasabban is el lehetne tölteni. A legfontosabb számomra az idő minősége. Az életünk időből áll, és rajtunk is múlik, mennyire tartalmasan töltjük.

Nem az idő mennyisége lényeges, hanem a minősége?

– Igen. Nekem nagy kihívás, hogy azt az időmennyiséget, amit az otthonomtól távol töltök, hogyan élem meg. Két munkahelyem van, így mindig sakkoznom kell, hogy mindent jól megszervezzek, valóban ott tudjak lenni, ahol kell, és igazán jelen legyek. A diakóniai szolgálatban úgy osztottam be az időmet, hogy a rászorulók tudják, mikor érhetnek el.

Fontosak a határok?

– Igen, és igyekszem tartani is a határokat. Nagyon fontos, hogy az elérhetőségnek legyenek keretei.

Ahhoz, hogy minőségi időt tudjunk szánni a dolgokra, szükséges az idő strukturálása?

– Mindenképpen. Azt mondják, úgy kell rangsorolni, hogy először csináljuk a fontos és sürgős dolgokat, a végén pedig a se nem fontos, se nem sürgős dolgokat. De sokszor a sürgős, de nem fontos dolgok is várhatnak. Ha nagyon dolgos napunk van, amikor sok rászoruló jön, vagy nagy adományt kapunk, azt gondolhatnánk, hogy a feltöltődés és elcsendesedés nem sürgős – így kihagyjuk. Most már figyelek arra, hogy akármilyen dolog adódik, a megosztás vagy közös imádság ne maradjon el.

A mai világban az állandó készenléttel szinte elfelejtjük, hogy a keretekkel, az időbeosztással mennyi energiát spórolhatunk.

– Ma sokszor elvárás, hogy legyünk rugalmasak, ami lehet pozitív is, de amikor azt jelenti, hogy reggel 6-tól este 6-ig lehet „rugalmasan” dolgoztatni az embereket, az nagyon rossz. Nem kellene, hogy rugalmasság címén felrúgjuk az életünket megtartó kereteket. Az alkalmazkodóképesség fontos, de ehhez is kellenek a biztos pontok az életünkben, amelyekhez igazodhatunk: pl. a mindennapos egyéni és családi rituálék. Elgondolkodtató tapasztalat, hogy azokon, akik rászorulnának a diakóniai segítségnyújtásra, sokszor azért nem tudunk segíteni, mert nem képesek tartani a kereteket, például nem érnek oda a két időpontra. A diakóniai fogadóidő hetente 8 órát tesz ki a hét különböző napjain, ennyi áll rendelkezésre, mégis vannak, akik nem tudják úgy strukturálni az idejüket, hogy odaérjenek. Márpedig mi csak akkor tudunk velük foglalkozni, amikor ott vagyunk. Az önkéntesek beosztása sem könnyű feladat, főleg, ha friss nyugdíjasokról van szó. Ők azok, akik még egy darabig szeretnének aktívak maradni, ezért aztán felszabaduló idejükben annyi mindent elvállalnak, hogy alig győzik beosztani.

Hogy látod, mennyire vagyunk felelősek azért, hogy van-e szabadidőnk?

– Mindenképpen nagy százalékban rajtunk múlik, és egyéni habitusunktól. Ha valakinek igénye az, hogy egyedül legyen, vagy a hobbijára időt szánjon, biztosan talál időt. De van olyan, akinek eszébe sem jut, hogy megálljon és pihenjen, mert reggeltől estig pörög, és üresnek találja a napját, ha "nem történik semmi". Az állandó pörgés persze egy csapda, nem csinálhatjuk ezt a végletekig. De ezeknek az embereknek nem lehet azt mondani, hogy pihenjél, szervezd máshogy az életet... A kisgyerekes anyukák időbeosztását nyilván főleg az határozza meg, hogy a gyereknek mire van szüksége. Tíz éven át én is otthon voltam, és lassan tudtam megtanulni, hogy szükségem van a pihenésre, feltöltődésre. A multicégeknél vagy olyan munkahelyen, ahol mindig elérhetőnek kell lenni, biztos, hogy még nehezebb kiszakadni.

Nehéz kiszakadni, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy amikor az emberekkel vagyunk, akkor minőségi módon tudjunk velük lenni. Számodra is egy út volt, hogy megtanulj időt szánni magadra. Melyek voltak ennek a lépései?

– Ez egy hosszabb folyamat volt. Az első pozitív tapasztalataim olyan alkalmakhoz kötődtek, amikor valami miatt, leginkább kényszerűségből kiszakadtam az otthonlétből, és hazatérve azt láttam, hogy távollétem alatt nem dőlt össze a világ. Ezután már mertem megengedni magamnak, hogy el-elmenjek otthonról, akár a hivatásom, akár a kikapcsolódás érdekében. Egyre jobban megtapasztaltam, hogy ez legtöbbször csak szervezés kérdése, és egyre inkább el tudtam fogadni, hogy amikor hazamegyek, bár máshogy vannak a dolgok, mint ahogy akkor lettek volna, ha végig kezemben tartottam volna a kormányrudat, az élet azért nem állt meg.

Milyen eszközöket ragadtál meg ahhoz, hogy ki tudj szakadni, aztán ahhoz, hogy töltődni tudjál?

– A legnehezebb az volt, hogy merjek kérni és igénybe venni segítséget. Én úgy nőttem fel, hogy a szüleim dolgoztak, ugyanakkor a négy nagyszülő aktívan részt vett a nevelésünkben. Ezzel szemben én mint anya nem számíthattam a nagyszülők rendszeres segítségére, így egyéb módon kellett megszerveznem a „helyettesítésemet”. A férjem előbb belátta, mint én, hogy a segítséget ugyanúgy be kell tervezni anyagilag, mint a rezsit. Nekem más volt a mintám, de lassan elfogadtam, hogy erre is költeni kell, mert muszáj olykor elmennem otthonról, hogy töltekezhessem.

Ha magadra szánsz időt, te is tudsz időt adni másoknak...

– Igen. Hétfőtől péntek délig nagyon sokat dolgozom, bizonyos napokon még este is, de ahogy hazaérek, „váltok”, s egy teljesen más üzemmódba kapcsolva csak a családommal vagyok. Most már éppenséggel az számít feltöltődésnek, hogy a hétvégén „főállásban” háziasszony és anya vagyok. Ilyenkor pótolom a házimunkát, sokat vagyok együtt a gyerekekkel. El is szoktam felejteni a munkahelyemet, s hogy ott miket kell megszervezni. Így a munka és a család egyensúlyba került nálam. De azt látom, hogy egy hivatás, szakma és az anyaság összeegyeztetése mindig kihívás.

Még inkább így van ez, ha az anyának ápolnia kell egy hozzátartozót is: gyermeket, vagy idős családtagot.

– Igen, hiszen az szinte 24 órás igénybevétel a hozzátartozónak. Általában kevés személyes segítséget tudnak bevonni, a szociális ellátórendszer pedig nem minden esetben tud megfelelni a kívánalmaknak. Az is kihívás, hogy például hogyan tudják jól kísérni a halálra készülő időseket, vagy beteget.

Nemcsak a töltődésre lenne szükséges időt szánni, hanem önképzésre, olyan problémák átgondolására is, amelyekkel az ápolás során találkozhatnak.

– Nagyon divatos az időmenedzsment kifejezés. Igaz, hogy fontos a beosztás, de talán még fontosabb, hogy hogyan vagyunk jelen az időben: tényleg megéljük-e, vagy csak telik. Sok különbség lehet egy-egy óra között: attól függően is, hogy hol töltjük. Teljesen más a bankban várni a sorunkra, mint egy részt venni egy színházi előadáson vagy egy kiállításon. Nem mindegy, hogy a dugóban ülök az autóban, vagy a hegyek között utazom...

A beteg családtagnak is szüksége van minőségi időre, amit nem tudunk megadni neki, ha mi magunk nem tudjuk-tapasztaljuk, mi az.

– Bizonyára az ápolásban is lehet rutint szerezni, ami enyhítheti a kezdeti, ápoláshoz kötődő terheket. Akkor már könnyebb más, ápolási feladaton kívüli dolgokat is betervezni a beteggel: felolvasás, filmnézés, esetleg séta. A kiszámíthatóság, és a ritmus nagyon fontos, könnyebbség, ha mindennek ideje van.

Hogyan lehet jól jelen lenni?

– Mindenekelőtt tudatosítva, hogy az életünk időből áll, óráról órára kell jelen lennünk. Tudatosítanunk kell, hogy vannak olyan lehetőségek, amelyeket észre kell vennünk, másokat pedig el kell engednünk. Akik elköszönnek, leginkább azt bánják életük végén, hogy nem töltöttek elég időt azokkal, akit szerettek, vagy nem tettek meg valamit, amit pedig meg lehetett volna tenni, nem voltak jelen valahol, ahová pedig elmehettek volna... Ez is mind az idő fontosságát mutatja, és a figyelemét, hogy mivel töltsük az időt.

Hogyan lehet érzékennyé válni arra, hogy megérezzük: valamit el kell engedni, másra pedig időt kell szánni? Mi kell ahhoz, hogy választani tudjuk azt, ami igazán fontos?

– Szerintem már azzal érzékenyebbé válunk, hogy leülünk, és átgondoljuk, melyek voltak az életünkben a minőségi idők, vagy azok a pontok, amikor fontos döntést tudtunk hozni, hogy még ha nehézségbe ütközött is, időt tudtunk szakítani egy fontos dologra.

Lényeges annak az ismerete, hogy mi is az, ami igazán fontos nekünk, mi alapján rangsoroljuk a dolgokat az életünkben, merre tartunk... Ha reflektálunk az életünkre, és nagyobb szerepet kap a tudatosság, az idővel is jobban tudunk bánni.

– Igen. Amikor a férjem otthon dolgozott, nehezebb volt a munkáját keretek között tartani, és ez a családi életünk rovására ment. Ezért előre megterveztük a hetünket: mikor megyünk vásárolni, melyek a halaszthatatlan dolgok, mikor lesz együtt eltölthető szabadidőnk. Ha nem esik az eső, öntözni kell: ha nem adódik magától, meg kell tervezni, hogy mikor legyen időnk. A munkahelyi idő adott, de hogy azon kívül hogyan strukturáljuk az életünket, rajtunk múlik. Tervezéssel, tudatosan helyet lehet adni minőségi időnek.

M.n.