Mericske Zoltán számos szép, vidám zenével örvendeztetett meg bennünket, sok filmben, színházi darabban csendülnek  fel szívet melengető dallamai. Találkozásunkkor pályájáról, az alkotás öröméről, a nehézségeken átsegítő erőről mesélt.

- A honlapodon olvashatjuk: "Számomra legfontosabb, hogy zenéimmel valódi emberi gondolatokat és érzéseket közvetítsek. Például a gyerekek önfeledt boldogságát, természetes vidámságát, egymásra történő odafigyelését, őszinte szeretetét, amikor az Ütőzenekarral lépünk fel. Máskor pedig a filmvásznon (vagy akár a színpadon) játszódó cselekmény történetét, mondanivalóját szeretném lekottázni, hiszen egy jó filmzene arról szól, amit a néző a lát, de sajátos hatással kiegészíti és megszínezi annak tartalmát."  - Mi a titka annak a derűnek, ami a munkádból sugárzik?

- Hát tulajdonképpen szerintem ebben van fele gyárilag, tehát örökölt - mert édesanyám is nagyon vidám volt, meg a papámnak is nagyon jó humora volt - , a másik fele meg a környezet. Tehát az, hogy a Jóisten kit hova helyez - nekem óriási szerencsém van. Tulajdonképpen óriási kegyelem, hogy nem Afrikába születtem, ahol gyerekkatonákat visznek harcolni, hanem a létező legjobb helyre helyezett engem. Nagyon jó gyerekkorom volt, harmonikus család, a szüleim zenéltek, a rokonság és a nagybátyám is. Őáltala kerültem el a Szent István Király Szimfonikus Zenekarba. A nagybátyám, Záborszky József, édesanyám bátyja alapította ezt a zenekart, ami most lesz 60 éves. Csodálatos volt, hogy kamaszfejjel végigjátszottuk a zeneirodalmat. Tehát a kérdésedre válaszolva, tulajdonképpen fele-fele arányban a környezet, és az alkat, a genetika.

- A körülötted levő emberek is meghatározóak voltak abban, ahogyan a világra tekintesz. Hogyan? Átadták a munkaszeretetet, örömet,...?

- Nem volt ez tudatos. A barátaim is csodálatosak voltak. Kamaszfejjel bekerültem a szimfonikus zenekarba, ahol nyaranta voltak zenei táborok Tihanyban. Mindennap térzene volt, csodálatos társaság. Rengeteget hülyéskedtünk, a vidámság és a humor hatotta át a napokat. Spirituálé együttesünk volt, szóval nagyon jó volt együtt. Mellesleg jártunk külföldre is, akkor még csak az NDK területére engedtek ki bennünket, mert féltek, hogy disszidálni fognak az emberek, de később kiengedtek Svájcba, s ezek csodálatos napok voltak, - meg hetek, meg hónapok, meg évek!

- Hogyan választottad az alkotói, zeneszerzői munkát?

- Hát ez is kegyelem, mert én tulajdonképpen nem úgy készültem, hogy zeneszerző leszek. Vannak olyan csodálatos emberek, akik elhatározzák 5-6 éves korukban, hogy atomfizikusok lesznek, és akkor azok lesznek nyílegyenesen. Én nagyon sokáig nem tudtam hogy mi szeretnék lenni. Mielőtt bekerültem a szimfonikus zenekarba , azért  már ragadt rám valami, mert édesanyám nagyon szépen hárfázott, édesapámnak pedig nagyon szép hangja volt, és nagyon jól gitározott, nagyon jól énekelt. Édesanyámék kilencen voltak testvérek. Amikor komolyabb ünnep volt, Erzsébet nap például, és összejött a rokonság, akkor minimum 50-en voltunk, aminek nagy éneklés lett a vége. Tehát már a szimfonikus zenekarba kerülésem előtt is nagyon szerettem a zenét. A bátyám akkor zenélt, és sokat jelentett, amit már mondtam, hogy kamaszfejjel végigültük a próbákat, és végig játszottuk a zeneirodalmat. Rengeteg zene ragadt rám. Nem jutott eszembe, hogy én filmzenéket, meg színházi zenéket írjak, hanem teljesen véletlenül  egy rendező, Varsányi Ferenc - aki a Suli buli-t rendezte -, keresett egy nagyon jó diákzenekart. Olyanra gondolt, amikor a tábortűz körül énekelnek meg gitároznak a gyerekek. Azt mondták neki, hogy az István zenekara a legjobb. Ő nagyon meglepődött amikor a próba szünetében kijött a karmester, a Záborszky József, és egy szimfonikus zenekart látott vele. Mondta, hogy ő nem ilyenre gondolt, ugyanis a filmjéhez keres zeneszerzőt. Már majdnem elment, amikor mondta a Záborszky - mivel ő hallotta, hogy a táborokban állandóan énekelünk, zenélünk-, hogy itt van a Mericske. Ez is kegyelem. Mondta a Varsányi Ferenc, hogy kéne egy filmzene, én meg mondtam, hogy jó, de utána halálra rémültem, mert még életemben nem írtam filmzenét, és azt sem tudtam, hogy hogyan kell hozzákezdeni. Végül olyan jól sikerült, hogy nívódíjat kapott. Aztán volt olyan szerkesztő, aki megkeresett, hogy az kell neki, aki ezt a zenét írta. Így indult be, nem az én érdemem.

- Mit jelent számodra az alkotás?

- Ez egy óriási dolog, mert a filmzene írásnál az ember lát egy képet némán, és azt nagyon föl lehet javítani, meg el is lehet rontani. Nincsen annál rosszabb, mikor olyan zene van a kép alatt, ami nem a képről szól. Nem akarok példákat mondani, millió zseniális filmzene van a Rómeó és Júliától a Napfivér, holdnővéren át... Gondold el, hogy ha mondjuk egy induló szólna a Szent Ferenc alatt. Óriási élmény, de ugyanakkor teher, és felelősség is filmzenét írni, mert az ember igyekszik a lehető legjobban csinálni, hozzárakni valamit a filmhez, nem pedig elrontani. Kényszer is, teher is, de ugyanakkor egy nagy feladat is.

- Sokat dolgozol gyerekekkel is. Ehhez a munkához sok motiváció, erő kell, ugyanakkor a gyerekek is sokat adhatnak. Te tapasztalod ezt a kölcsönösséget?

- Hát persze, a gyerekek tanítása nem bomba üzlet, de az ember olyat kap általa, amit pénzért nem lehet megvenni, nevezetesen a szeretetet. Van egy aranyos ütőzenekarom, most voltunk 18 évesek. Voltunk háromszor Olaszországban, a Kongresszusi Központban, a Sportarénában. Latin zenét játszunk, a gyerekek nagyon szeretik, rajonganak a jó ritmusú zenéért. Nem csak én tanítom őket, hanem én is tanulok tőlük, az ő derűjüket. Most is vannak zenei táborok Tihanyban. Nem mindegy, hogy milyen a légkör, a hangulat. Ha szeretet van, és jó hangulat, akkor minden könnyebben megy, még a hangok megtanítása is. A másik kérdés pedig az, visszatérve a filmhez, hogy az ember hogy csinálja. Ha látsz egy képet, az meghatározza a zenét. Ha könnyesen búcsúzik két ember, nem lehet gyors zenét írni, ha pedig egy macska és egy egér kergeti egymást, akkor pedig nem lehet lassút. Ebből a szempontból egyszerű, persze mégsem annyira.

- Az életedet sokáig meghatározta egy beteg családtag ápolása. Mesélnél erről?

- Azért volt nehéz, mert ha valaki egy csatában hős, gyorsan vége a szenvedésének, de ez egy nagyon kemény, 15 évi szenvedés volt. Egyedül a Jóisten és a hitem segítségével tudtam megélni. Tudtam, hogy nem lehet összeomlani, nem engedhettem meg magamnak, mert akkor összeomlott volna mindenki - két lányom van. Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen hogy csináltam. A Jóisten segített. Ahogy az ember öregszik, rájön, hogy nagyon könnyű akkor, amikor minden jól megy. Egy dologban voltam biztos: ha bármi történik, akkor azt a Jóisten úgy irányítja, hogy az nekünk valahol jó legyen. Tehát hogyha valami nagyon rossznak tűnik is, tudom, hogy Ő úgy szeret minket, hogy az valahol nekünk jó. Akkor kezdtem rádöbbenni, hogy a nehézségben mutatkozott meg az igazi hit. Amikor minden jól megy, akkor könnyű hívőnek lenni... Hiszem, hogy a Jóisten nem azért váltott meg minket, hogy nekünk rossz legyen. Rengeteg dolog van, amit akkor nem értettem a Bibliából, és most kezdek rájönni az értelmére. Például, Szent Pál írja, hogy most tükör által, homályosan látunk. Valószínűleg akkor nem voltak ilyen tükrök, amiben jól látod magad, hanem ezüsttálakat használhattak. Mi még nem látjuk azt, amit a Jó Isten már előre tud. Meg vagyok győződve arról, hogy ami történt, akármilyen nehéz volt, biztosan a mi javunkra válik.

Történt egy kisebbfajta csoda is. A feleségemnek egy öröklött, genetikai betegsége volt. A tudata tiszta volt, de fokozatosan lebénult. Borzasztó volt. Rengeteget szenvedtünk, a végén már nem tudott beszélni. Amikor kiderült a betegség, nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mi vár ránk. A lányaim viszont már ebben nőttek föl, látták a nehézségeket. Én nagyon féltem attól, hogy mi derülhet ki, vajon öröklődött-e nálunk ez a betegség. Sokan örökölték a családban, de az én lányaim nem. Az alatt a 15-18 év alatt én rengeteget imádkoztam, meg böjtöltem, és hiszem, hogy ez gyümölcsöt hozott. Meggyőződésem, hogy a Jóisten ajándéka, hogy őket megóvta. Visszatérve a nehézségekre, muszáj volt helytállni. Tudom, és tudtam, hogy Jézus mindig velünk van, fogja a kezünket a nap 24 órájában. Így sikerült átvészelni.

- Tapasztalatod szerint mi segíti a beteg családtagot lelkileg?

- Én mindig tartottam benne a lelket, hogy ne adja föl. Meg a szeretet. Sokan, még rokonok is kérdezték, hogy miért nem adjuk be valahová a feleségemet. Mondtam, hogy soha. A legnagyobb zűrzavarban - éppen játszottunk a zenekarral az EU csatlakozás örömére vagy bánatára. Rengeteget kellett próbálni a gyerekekkel. Reggeltől estig dolgoztunk. A feleségem pont akkor kapott egy tüdőgyulladást, és be kellett vinni a kórházba. A kórházról annyit, hogy semmit nem foglalkoztak vele, azzal sem, ha nem tudta megenni az ebédet. A kórteremben volt egy másik néni, akit nagyon szépen ápolt valaki, azt hittem, hogy a hozzátartozója, lánya. Egyik alkalommal már mentünk volna haza a kórházból - mindig is hallgattam a sugallataimra -, mondtam a lányaimnak, hogy én visszamegyek. Odamentem a nénihez, és felírtam a telefonszámát. Kiderült, hogy sokszor segített a feleségemnek, és nem a szobában levő néni lánya volt, hanem az ápolója, Rózsika, egy tüneményes erdélyi hölgy. Másnap mentünk, és már nem volt ott, mert a beteg néni meghalt. A Jóisten a semmiből küldött egy óriási segítséget. Ha a Rózsika nincs, nem tudom, hogyan csináltuk volna végig. Csodálatosan ápolta a feleségemet. A nagy bajban Isten küldött egy nagyon nagy segítséget, egy derűs, nagyon jó ápolót, aki lelkileg is sokat segített nekünk.

- Fontos volt egy külső támasz, gyakorlati segítség is.

- Igen, nagyon. Én magam a bizalommal erősítettem a feleségemet, és a szeretettel. Végig otthon volt, nem tudtam volna megtenni, hogy beadom bárhova. Ha a Rózsika hazament, persze rövid ideig ápoltam, de az nagyon megrázó volt számomra.

- Köszönöm, hogy megosztottad velünk!

Mi az, ami továbbsegített az úton?

- 2010-ben elveszítettem a keresztmamám, az édesanyám, és a feleségem. 35 évig abszolút boldogságban éltünk, a nehézségek ellenére is. Rettenetesen magányos lettem, nagyon rossz volt. Úgy döntöttem, nem kezdek el keresni. Rengeteget változtam, nagyon sokat formált a Jóisten. Mindent a Jóistenre bízok, Rá hagyatkozom. Fiatal koromban nagyon sok mindent próbáltam saját erőből csinálni, és nem sikerült; aztán később kiderült, hogy jó, hogy nem az lett, amit én akartam. Elhatároztam, hogy mindent Rá bízok. Nem foglalkoztam párkereséssel, mégis újra társara találtam, ami nagyon nagy ajándék nekem. Biztos, hogy őt is a Jóisten küldte nekem. Mindent Rá bízz, testedet, lelkedet, szellemedet - persze, ez nem azt jelenti, hogy semmit ne tegyünk, de bíznunk kell benne, hogy Ő mindent úgy irányít, hogy nekünk jó legyen, akkor is, ha most még nem látjuk, hogyan.

M.n.

Koncert a Sportarénában (2005):      http://www.youtube.com/watch?v=JxTKzdFe-CI

Mericske Zoltán honlapja:  http://www.mericskezoltan.hu/