Dr. Nacsa Jánosné Dömötör Ildikó hosszú ideig tanítónőként, majd énektanárként dolgozott, 11 éve pedig zeneterapeutaként fáradozik azért, hogy mind több gyermek, és felnőtt tapasztalja meg az éneklés, zenélés éltető, gyógyító erejét. 

Hogyan választottad a hivatásodat?

- A hivatásomat talán egy nagy fordulattal, nagy felismeréssel választottam 18 évesen. A szüleim közgazdásznak szerettek volna, mert okos voltam a matematikában, de egyszer csak belül megszólalt egy hang. Sohasem felejtem el, hogy ez a "hang" feltette bennem a kérdést: „de miért megyek a közgazdaságiba”? És nem tudtam megválaszolni a kérdést. Az első, felnőttes döntésem ez volt: amit a szüleim szerettek volna, arra nemet mondtam, és elindultam a tanítóképző ének-zene-karvezetés szakkollégiumába, keresni személyes utam. Ez a belső hang volt, ami elindított. A szüleim sokat énekeltek:kirándulás alkalmával, karácsonykor, vagy mosogatás közben anyukámmal a "Mély erdőn ibolyavirág" kezdetű dalt énekeltük két szólamban, apukám borotválkozás közben énekelt. Voltak gyermekkori tapasztalataim arról, hogy jó együtt énekelni. Mind a ketten énekeltek ifjú korukban is. De a hivatásom kialakulása egy hosszú folyamat eredménye. Nagyon sok kudarc ért eleinte az iskolákban. Ahogyan a szülők fogadták az éneket, hogy "hát, ez fölösleges", ahogy a gyerekek: "hát ez hülyeség", ahogy a gimnazisták: "minek van ének"..., valahogy ezekben a küzdelmekben erősödött bennem egyre inkább az a gyermekkori tapasztalatból fakadó erő, hogy meg kell ismertetnem az emberekkel, hogy az éneklés mennyire fontos az életben. Közben magánének tanulmányokba kezdtem, elvégeztem az ének-zene-karvezetés szakot Budapesten, majd a zeneterápiás képzést Pécsett. Sokat tanultam, tehát a személyes tapasztalatok, a gyerekekkel, felnőttekkel átélt tapasztalatok érlelték a hivatásomat. Néha úgy éreztem magam reggel, hogy elindulok, mint egy Napóleon, ma is megvívni azt a csatát, hogy az éneklés, a zene fontos, még akkor is, ha mindenki azt mondja körülöttem, hogy hülyeség, és minek van...

Sok nehéz tapasztalatod volt, ez most is jelen van a munkádban?

- Tulajdonképpen mindig együtt van a nehéz és a szép tapasztalat. A nehéz tapasztalat onnan jön, hogy mindenkinek van egy elképzelése az énekről, ami többnyire az énekórákon alakult ki, a saját kudarcaiból. Nagyon sokan utálják az énektanárt, szoronganak az éneklés közben, nem mernek énekelni, vagy úgy tudják magukról, hogy nincs hangjuk. Nagyon nehéz megváltoztatni ezt a sokféle negatív képzetet, ami az éneklésről kialakult. Ezek a képzetek: „az éneklés hülyeség, nincs hangom, nem értek hozzá, nem vagyok tehetséges”, hatalmas falak az emberek lelkében, és legtöbben így élnek végig egy egész életet. Van olyan diákom, aki 20 évesen kezdett el nálam énekelni. Most 24 éves. Az elején a "Süss fel nap"-ot sem merte elénekelni, olyan nagy szorongása volt, az arca teljesen átvörösödött, újraélte a gyermekkori szorongásait, hogy ő tehetségtelen, nem tud énekelni, hogy béna, és mindenki azt mondta, hogy nincs hangja. Ebből indultunk, és most már Mozartot és Beethovent énekel és felszabadultságot él meg az éneklésben, örömet. Megéli, hogy összeér az ég és a föld, és hogy kitágul, megnyílik a személyisége, tehát óriási, gyönyörű tapasztalat, hogy még egy 20 éves felnőttet is el lehet juttatni oda, hogy a magáról alkotott negatív képzete átalakuljon.

Mindenkinek van egy saját hangja, amit meg tud találni?

- Igen. Ez a legfontosabb: nincs olyan, hogy az Isten nem adott nekem hangot. Hogy én nem tudok énekelni. Ilyen nincs. Az Isten mindenkit úgy teremtett, hogy tud énekelni, mindenki tudja használni a hangját az örömének, szomorúságának a kifejezésére, de mindenkinél másképp alakul az izomzat. Amikor alsó tagozatban tanítottam - minden nap énekeltem velük, mint osztályfőnök -, bizony volt olyan diákom, aki már hat éves korában kristálytisztán énekelt, és volt, aki másodikos, vagy harmadikos korában. Egy diákom mindig sokat jelentkezett az alsó tagozatos osztályomban, mert egyedül akart énekelni. Hallottam, hogy még nem fejlődött ki az izomzata a hangmagasság ugrására, egy hangon dörmög az osztállyal, így sosem hoztam őt abba a helyzetbe, hogy a kudarcot átélje, kicsúfolják társai. Csoportosan énekelt negyedikes koráig. Neki négy év kellett, hogy az izomszalagjai kifejlődjenek és meg tudja ugrani a hangjával a magasat és a mélyet is. Egyébként testnevelésből is gyenge volt, de zseni matematikából. Látszott, hogy az izmai nehezen mozognak. Azonban negyedikes korában már kristálytisztán énekelt, és engedtem egyedül énekelni, hogy átélje az örömöt, hogy mindenki megtapsolja. A hangszalag két izomszalag, melynek szintén szüksége van „edzésre”. Mindenki meg tud tanulni énekelni, de nem mindegy, hogy valaki húsz évesen kezd el tanulni ( és addig is azt hallotta a családban, hogy nincs hangod) vagy már csecsemőként olyan környezetben van, ahol a család együtt énekel.

Mi a helyzet azokkal, akikre azt mondják, hogy nincs hallásuk?

- Ez is ugyanúgy fejleszthető. Nyilván, ha van egy testi sérülés, akkor azt meg kell gyógyítani, de a hallás ugyanúgy fejleszthető, mint az izomszalagok az énekléshez. Ahol állandó hanghatások érik a gyermeket: közös zenélés, muzsikálás, ott a hallás is ki tud fejlődni.

A zene, az éneklés az önkifejezés eszköze is. Milyen tapasztalataid vannak erről?

- Eszembe jutott egy negatív, de nagyon fontos tapasztalat ezzel kapcsolatban. Amikor bemutattam egy szerelmes dalt, ami a tankönyvben a következő tananyag volt, egyik felső tagozatos fiú diákom felállt, és indulatában tombolni kezdett, hogy neki már elege van abból, hogy csak szerelmes dalok vannak. Kiderült, hogy már mindenkinek volt barátnője, és neki senki, számára ezek a dalok előhozták a bensejében levő szomorúságot, félelmet, önbizalomhiányt. Akkor döbbentem rá kezdő pedagógusként, hogy milyen fontos dolgot nem tanultunk meg a főiskolán a zenéről: a terápiás hatást. Ezek az élmények vezettek később ahhoz, hogy zeneterápiát tanultam, aminek nyomán nagyon sok új területet tudtam bevinni a tanításba. Az ének-zene a személyiség megnyilvánulásává vált számomra.

Hol használod a zeneterápiát?

- Tizenegy éve vagyok szellemi sérültek között. Több diákom nem tud beszélni, de énekel. Nagyon érdekes, hogy a dadogás, hadarás eltűnik éneklés közben, mert a ritmus felszabadítja azokat a szorongásokat, amelyek megakadályozzák a hangadást. Nagyon sok gyönyörű tapasztalatom van a sérültek között. Például az első nagy élményem egy autista kisfiú. Hallottam, hogy gyönyörű hangja van, és megszólítottam, hogy egyedül is énekelje el az egyik gyermekdalt. Fölállt az órán, elvörösödött, és minden hangnál hangos hahotázásba kezdett. Döbbenetes volt számára a saját hangjával való találkozás. Nagyon szép volt az az út, amit bejártunk együtt az évek során, s most már Mozart Sarastro áriáját énekli, és többször szerepelt a "nagyvilág" előtt, óriási sikert aratva. Két szólamban játszik xilofonon, legalább tizenöt mű van a repertoárjában. Szép tapasztalat, ahogyan ez a kisfiú megtanulta kifejezni magát először az éneklés, aztán a hangszerek által.

Egy másik kislány is eszembe jut, aki mindig lehajtott fejjel ült a padban, soha nem lehetett látni az arcát, csak a feje búbját. Eltelt fél év, és még mindig nem láttam az arcát az éneklés során. Egyszer csak becsúsztattam a szája elé a magnetofont, hogy felvegyem a hangját. Csodálatos élmény volt, hogy amikor lejátszottam a felvételt, akkor emelte fel először a fejét, a saját hangja akkora döbbenet volt számára, hogy a hangjával való találkozás felébresztette a bezártságából, kinyitotta őt az életre.

Különös élmény volt két kamasz fiú esete, akik mindig veszekedtek. Az egyik mindig „leuralta” a másikat. Aztán volt egy olyan feladat, hogy közösen üljenek a zongorához, és "beszélgessenek" szabadon a zongorán. Az, aki mindig hatalmaskodott a másik felett, a zongora egész felületén játszott, még a társa előtti területen is. A másik csendesen, szerényen a maga előtt levő három-négy hangot ütögette - de még azt is hajlandó volt átadni, amikor társa erőszakosan az előtte lévő hangokon játszott. Tehát ugyanaz történt a zongorázásukban, ami az életükben.  És volt egy pont, amikor egyre inkább kinyílt a szerényebb fiú, egyre több hangot kezdett el használni, és kezdett ő is belenyúlni a másik előtt levő billentyűkbe, és elindult a területek harca a zongorán, majd kialakult az egyenrangúság, s mindenki megtalálta saját helyét. Csodálatos volt a szerény fiú boldogsága, hogy talált egy formát, ahol végre nem legyőzött volt, hanem ki tudta fejezni, hogy én is létezek, én is vagyok, nem csak te! S a társa arcán is nem a torz erőszak, hanem az együttlét öröme érződött. Két létező harmóniája jelenhetett meg a zongorán.  

Egy autista, nem beszélő kislány mindig sikongatott. Az egész iskola zengett a hangjától. Képes volt 45 percen keresztül úgy használni a gongot, hogy megütötte, és a hasát/hátát odatette a hangszerhez. Érezte a hangszer rezgését, és ez megnyugtatta. Aztán megint szaladgált, és visszatért a hangszerhez. A gonggal is sok gyermek átéli azt a tapasztalatot, hogy ő hangot ad. A valóságban nem beszél, de mégis hangot ad. Először bátortalan, aztán határozottabb hangot. Meglepődnek, hogy nagy hangot tudnak adni a hangszer által. S mivel minden alkotás beépül a személyiségbe, gazdagítja azt, így énképébe bekerül a hangadás élménye, ami segíti a beszéd kialakulását. A gong, és minden rezgő hangszer nagyon jó azoknak, akik nem tudnak beszélni.

Tapasztalataid jó része szellemi sérültek között gyűlt össze. Találkoztál-e más betegek körében is a zene jótékony hatásaival? Milyen lehetőségeket látsz az ének, zene terápiás alkalmazására másutt?

- Tulajdonképpen mindenhol látom a zene fontos szerepét. Először a gimnazista kórusom jut eszembe, akik bejöttek teljesen fáradtan fél háromkor az órára. Reggel 8-tól nagy tempóban dolgozat, felelés, szellemi igénybevétel. Mindegyikük azt érezte, hogy már képtelen bármit is csinálni, de végül az egy órás éneklés után olyan feltöltődve mentek el, hogy ezért voltak képesek legközelebb hulla fáradtan is bejönni ismét a próbára. Az a tapasztalat, hogy az éneklés erőt ad, már az övék. A Facebook-on régi diákjaim írják, hogy amikor szomorúak, fáradtak, otthon elkezdik énekelni a régi dalokat, és ez sok erőt ad nekik.

 Franciaországban, egy kolostorban találkoztam egyszer egy idős pappal, aki már semmit sem csinált, csak ült a székén mozdulatlanul. Odaültem hozzá, és elkezdtem francia gyermekdalokat énekelni. És az atya, aki alig mutatott életjeleket, mert nagyon beteg volt, annyira boldog lett a gyerekdaloktól, hogy ragyogott az arca, és ő is elkezdett dúdolni, ajka mozgásával. Az őt ápoló nővérek meglepődtek életteliségén, hogy a gyerekdalok keltette pozitív érzések beindították a szervi működését, aktiválták az idegrendszerét.

Pár éve karácsonykor idősek otthonában énekeltem gitárkísérettel karácsonyi dalokat szobáról szobára járva. Volt, aki bekapcsolódott a lakók közül, s volt , aki csak hallgatta az énekeket. Örömük szemmel látható volt. Az egyik szobában már csak "elfekvő"-nek nevezett betegek voltak, mozdulatlanul az ágyban. Úgy tűnhet, mintha nem lenne értelme itt az éneklésnek. Mégis, az éneklés hatására megmozdultak az ajkak, kisimult egy-egy arcvonás, mélyebb sóhaj látszott mellkasukon, nagyon jól lehetett látni az éneklés éltető voltát. Kutatások igazolják, hogy még azoknak a csecsemőknek is érdemes énekelni, akik inkubátorban vannak, és életjelet sem mutatnak, mert a csonthallás az első és az utolsó hallás, ami működik szervezetünkben, még akkor is, ha már más szervünk nem mozdul. Az énekhang rezgése, frekvenciája a csonthalláson keresztül bejut a szervezetbe - akkor is, ha már süket a beteg -, és a rezgés által az egész testet, lelket átmasszírozza, s képes új életenergiákat beindítani. Bármilyen egyszerű dal, dúdolás képes erre, nem kell énekművésznek lenni.

Ágyhoz kötött betegek mellett, akik már nehezen teremtenek kapcsolatot a külvilággal, a zene, ének segíthet abban, hogy önmagukkal, a többiekkel, a környezettel, a múlttal találkozzanak?

- Igen, és nagyon fontos, hogy a rádió egész napi bekapcsolása kevés. Lehet ilyen impulzust is adni, de röviden, tudatosan megtervezve egy-egy műsort. A háttérzenék nem hozzák azt a hatást, amit az élő hangszer és élő hang meg tud adni. Az élő hangnak a rezgése a bennünk levő életet megpendíti, mint egy húrt. Mi is egy hangszer vagyunk. Az élő hang rezgésénél nincsen szebb hangszer. Lélek szól általa lélekhez, ember az emberhez. Titok a titokhoz.

Nem ugyanolyan hatással bír CD lejátszót hallgatni, mint élő éneket, zenét?

- Nem! Ugye, sokszor azért kapcsoljuk be a lejátszót, mert ők ügyesebbek, és szebben énekelnek, mint mi. De az élő hang sokkal többet ad. Elénekelni pár egyszerű dalt nagyon intenzív lélektől lélekig ható kapcsolódás. Egészen más, mint egy gép zenéje, de persze az is lehet fontos. Én elsősorban az énekhangra buzdítanék.

Az énektanárnőm Wagnert énekelt az operában, amikor a gyermekét várta. Miután megszületett, a baba erre a zenére tudott megnyugodni, nyilván, mert az anyaméhen belüli pozitív tapasztalatok ehhez kötődtek. Nem biztos, hogy mindenki jól el tudna aludni, ha Wagner zenét kapna este... 

Természetesen jó meghallgatni egy-egy számunkra kedves zenét CD-ről, annak is van éltető hatása, hiszen szép emlékeket hív elő életünkből. De itt a zenéhez fűződő érzelmünk mozgósítása a cél a zenehallgatás által.

Sok tapasztalatod van arról, hogy az ének erőforrásokat mozgósít a betegek, sérültek között. Saját magad számára hogyan erőforrás az ének?

Máig járok énektanárhoz, mint orvoshoz viszem fáradt testem, lelkem. S az éneklés során átélem, hogy ég és föld összeér, hogy kitágul a személyiségem, ledobom a láncaimat, erők szabadulnak fel bennem a dalok által... Nekem is nagyon fontos ezt átélni, hiába énekelek már 25 éve a gyerekekkel. Az, hogy karbantartsam a hangomat, bekapcsoljam az éneklésbe a mellkasomat, a rekeszizmokat, a lábam is aktív legyen, a nyakam, a karom, az állam ne feszüljön, nagyon fontos. Bárhol feszül a test, az mind csökkenti a rezgés minőségét. Pedig annál szebb egy énekhang, minél több a rezgés benne.  Azáltal, hogy a tanárom segít kilazítani ezeket az izmokat, átélem az élet áramlását bennem, s ez egyfajta teljesség megtapasztalása. De életet hoz a mindennapokba a főzés közbeni dudorászás, az imádság éneke ( pl. egész más éneklés után leülni az asztalhoz, mint nélküle). Nagyon felszabadító tud lenni egy reggeli ásítás, amikor átjárja az egész testet az első hang. Tulajdonképpen mindenféle jóízű hangadás az egész napot be tudja aranyozni, mert hangot mindig ki lehet adni. Néha férjemmel, kislányommal mássalhangzókkal, magánhangzókkal játszunk ritmusjátékot, mindenki a saját hangját, ritmusát próbálgatva alakul ki a közös alkotásunk mindannyiunk örömére.

Egyre többször látom, hogy a felnőttek életéből hiányzik az éneklés, zenélés spontaneitása. Nem jellemző, hogy a hétköznapi élet része legyen a zene. Ezért nagyon fontosnak tartom, és keresem az útját, módját, hogy a felnőttek életében miként lehet újraéleszteni a zenélés, éneklés iránti igényt, felfedni a benne rejlő erőforrásokat.

M.n.