Az érintés gyógyító ereje

A legtöbb mozgásszervi megbetegedés terápiájában kitüntetett helye van az érintésnek, különösen is igaz ez a korai fejlesztõ programokra. Kálmán Ferenc Body-Mind Centering® terapeuta, testtudat oktató, kollegáival úttörõ munkát végez hazánkban, a Budapesti Korai Fejlesztõ Központban. A gyermekekkel végzett sokoldalú tevékenységérõl kérdeztem.

 

- Mióta foglalkozol beteg gyerekekkel?

- Mintegy harminc évig táncmûvészként dolgoztam, majd 1995- és 98. között végeztem azt a testtudati képzést, aminek során az érdeklõdésem az elõadómûvészetek felõl a terápiás irányba fordult. Elõször halmozottan sérült fiatalokkal dolgoztam egy un. vegyes képességû tagokból álló tánccsoportban, de hamarosan olyan munkakörbe kerültem, ahol halmozottan sérült gyerekek között alkalmazhattam az újonnan szerzett ismereteimet.

- Milyen képzésben tanultál?

- Az iskola neve School for Body-Mind Centering®. Egy amerikai mozgásterapeuta, Bonnie Bainbridge Cohen alapította, hogy keretet adjon a test, a mozgás és a tudat kapcsolatait feltáró több évtizedes kutatásainak. A tananyag egyik részét az un. tapasztalati anatómiai gyakorlatok alkotják, melyek révén képesek leszünk testünk felépítését és mûködését pontosan érzékelni, a másik fõ kutatási ág pedig annak megértése, hogy önmagunkról és a külvilágról szerzett érzeteink hogyan alakítják a mozgásfejlõdést, és késõbb, a mozgásszervezést.

- Elõször ezt a módszert gyakoroltad felnõttekkel, aztán gyerekekkel?

- Igen, de mielõtt bárkivel kapcsolatba kerülünk segítõként, elõször mindent nekünk, magunkban, a saját bõrünkön kellett kipróbálni és megérezni. A tananyag jellegébõl adódóan, a hallgatók az összes ismeretet saját maguk mozgásos és interaktív élményein keresztül tanulják meg, tehát saját magukon próbálnak ki mindent. A gyakorlatok jelentõs része olyan finom érintésre, vagy erõteljesebb manuális segítségnyújtásra épül, melynek pontosítására nagy figyelem kerül a képzés során. Ebben az iskolában az érintésre úgy tekintünk, mint a legelsõ érzékelési módozatra, amely megelõzi szinte az összes többi érzékelési mód kialakulását, illetve, nem csak megelõzi, de valamilyen módon elõ is készíti azok fejlõdését.

- Hogyan találkoztál a mozgássérültekkel?

- Hú, ez messzirõl indul! Van egy olyan táncirányzat az 1970-es évek óta, aminek kontakt tánc a neve. Ezt elég sokáig mûveltem. A sajátossága az, hogy a tánc – mind az elõadás, mind a képzés során – rögtönzött módon jön létre, a táncos fizikai adottságai és a mozgásból származó érzetek állandó figyelembevételével. Nincsenek olyan formai, esztétikai elemek, mint amik a klasszikus, vagy folklór táncokban hagyományozódnak, a gyakorlatok arra irányulnak, hogy saját testünk fizikai adottságait és a mozgás törvényeit újból felfedezzük, akár egy kisgyerek. Finomodik a belsõ mozgásérzékelés, pontosodik a testkép, bõvül a mozgáskészlet, és újból aktiválódnak a mozgásfejlõdést és mozgás szabályzást szolgáló természetes reflexek. Sok figyelem esik az egyensúly megtartására, és arra, hogy a mozgás feletti kontrollt hogyan engedhetjük el, és hogyan szerezhetjük vissza? Hogyan tudunk tökéletesen alkalmazkodni az alátámasztási helyek nyújtotta lehetõségekhez, legyenek ezek a test bármely pontján? Csupa olyan kérdés, ami mindenkit érint az életünk egy pontján, (pl. csecsemõkorban), de egy mozgássérültet egész élete során foglalkoztat. Egyéb izgalmas tanulságokat is rejtenek ezek a mozgás tanulmányok, többek között azt, hogy meddig érdemes valamilyen elképzelt mozdulathoz ragaszkodni, vagy hol kell engedni, hogy a spontán mozgásszabályzás átírja tervezett mozdulatainkat, akár pillanatról pillanatra? Ennek a táncnak ugyanis lényeges eleme, hogy a partnerek állandóan mozgó-változó, kiszámíthatatlan támaszként is szolgálnak egymás számára. Függõen attól, hogy ez a támaszadás több, vagy kevesebb, a partnerek kapcsolata a finom érintéstõl egymás levegõbe emeléséig terjed. A legfontosabb szabály mégis az, hogy mindeközben leginkább magunkért vállaljunk felelõsséget, és elvárjuk, hogy partnerünk ugyanígy vigyázzon önmagára. Meg kell tehát tanulnunk azt, hogy miközben együtt táncolunk és egymás táncára hatással vagyunk – szolgáljuk, vagy akár próbára tesszük – figyeljünk partnerünk határaira, és ügyeljünk, hogy a partner képessége végig megmaradjon önmaga mozgásának szabad irányítása és a helyzetek önálló megoldása felett.

- Ez a kontakt tánc, s ennek kapcsán találkoztál a mozgássérültekkel?

- Igen, igen. Amikor ezt a táncot megismertem, akkor egyrészt rögtön észrevettem, hogy olyan mértékben átírta a saját testtudatomat és mozgásomat, mint elõtte semmi más mozgás, táncstílus vagy tánctréning, amit addig kipróbáltam, másrészt azonnal bevillant az is, hogy milyen tökéletes lehet mindez azok számára, akik ki vannak zárva a hagyományos mozgáskultúrákból: legyen az tánc, vagy csak a természetes mozgás tökéletesítésének bármi egyéb módja. Elsõsorban a vakokra gondoltam, de rövidesen találkoztam egy olyan tanárral, aki ezt a tánckultúrát – a kontakt táncot – mozgássérültekre adaptálta. Egy mozgalmat indított el, hogy ezt a szabad tánc formát elérhetõvé tegye a mozgássérültek számára. Ez a DanceAbility, így nevezte el a maga iskoláját, ami nem más, mint a kontakt tánc és a hozzá kapcsolódó improvizációs kultúra mozgássérültekre kidolgozott változata. Ez, azóta is, mintegy 30 éve, világszerte elismert táncképzési mód sérültek számára. Az ability képesség, a dance pedig tánc, tehát az elnevezés táncképességet jelent szemben a disability kifejezéssel, ami arra utal, hogy valaki valamire nem képes. (Bárminemû funkcionális sérülés esetén használatos fogalom volt abban az idõben.) Ezzel szemben Alito Alessi úgy fogalmaz, hogy „…aki lélegezni, az táncolni is képes!”  A DanceAbility egy védett név, az õ képzési metódusát takarja, de van egy másik, egy nem lefoglalt fogalom, a mixed ability, ami általában jelenti azt a stílust, ahol különbözõ képességgel rendelkezõ emberek, sérültek és nem sérültek táncolnak vagy dolgoznak együtt, többnyire valamilyen mûvészi alkotómunka keretében.

Az angolszász országokban nagyon fontosnak tartják az integrációt, az egyenlõ bánásmódot, és az egyenértékûséget az emberek között (Amerikában ez nyilván a faji egyenlõségért és a nõi egyenjogúságért vívott harc hagyományát is folytatja), és azt, hogy ez a nyelvben is reprezentálódjon. 30 év alatt azért nálunk is változott, ahogy a sérültekrõl gondolkodunk, és beszélünk. Már értelmi akadályozottat mondunk szellemi fogyatékos helyett, sõt tanulási nehézségekrõl beszélünk; de ugyanígy, lassacskán teret nyer a sajátos igények, vagy sajátos mozgásképesség kifejezés, bár a köznyelvben még leginkább mozgássérülteket említünk.

Rögtön azután, hogy Alito-t egy magyarországi tanfolyamon 1997-ben vendégül láttuk, kollégám és barátom, Bóta Ildikó egy táncterápiás kísérleti programot kezdett a BLISS Alapítványnál. Ebbõl a programból nõtt ki a Tánceánia Együttes, ami folyamatosan mûködik azóta is. Részben súlyos mozgásproblémákkal rendelkezõ, nehezen beszélõ, vagy beszédképtelen tagjai, és egyéb fogyatékkal élõ (pl. látássérült) tagjai, másrészt valamilyen táncmûvészeti irányban jártas, vagy az évek során jártasságot szerzett, ép mozgású tagjai vannak. Ez az egyik csoport, ahol dolgozom. Néhány éve, szintén Bóta Ildikó elkezdte az együttesben kidolgozott módszert más sérült csoportok számára is adaptálni, és azok, akik vele dolgoztunk megalapítottuk az Artman Egyesületet, ez mûködteti most ezeket a csoportokat. Van három autista csoport, ahol fiatal autistákkal dolgozunk, egy látássérült csoport, egy értelmi akadályozott csoport, és van a Tánceánia - vegyes képességûek tánccsoportja. Épp most készülünk arra, hogy az Egyesület csoportjainak a munkáját nyilvánosan megmutassuk: 2014. Február 3-án kerül bemutatásra a Trafóban a Paradogma gálaest, melyre több csoportunk is készül egy-egy rövid darabbal.

- Sokféle betegségben, fogyatékossággal érintett emberrel dolgoztok. Hol foglalkozol fõleg gyerekekkel?

- Az életemnek néhány éve egy másik színtere is van a Budapesti Korai Fejlesztõ Központban, ahol egyrészt mozgássérült, értelmi akadályozott, másrészt autizmussal élõ, bölcsõdés és óvodáskorú gyerekekkel dolgozok.

- Hogyan tapasztalod, mit jelent a terápiás mozgás ezeknek a gyerekeknek?

- A mozgás terápiás hatása régóta ismert, és számtalan iskolája van. Mindegyik annak a fokozatos strukturálódási folyamatnak a támogatását célozza, amit jó esetben egy egészséges kisbaba mindenféle segítség nélkül is bejár. A BMC® mozgásfejlesztõ gyakorlata több ponton egyezik más ismert módszerekkel, de ezektõl több ponton el is tér. Eltérõ pl. abban, hogy a szokásosnál több un. mozgásfejlõdési mintát használ, de szemléletében is vannak különbségek: sokszor nem egy aktív mozdulat kiváltása a legfõbb cél, hanem az, hogy ez egy adott mozgásfejlõdési szinten, vagy mintában integrálódva jelenjen meg. A végsõ cél természetesen itt is az aktív, önálló mozgás, de hasznosnak könyvelünk el sok olyan mozgásos, játékos, kommunikációs helyzetet is, ami egy külsõ szemlélõ számára esetleg jelentéktelennek, vagy épp passzívnak tûnik. A kérdés az, hogy megjelenik-e benne a test szervezettségének egy újabb szintje, a testi struktúráknak egy újabb rétege, vagy a figyelmi állapotban észlelhetõ valamilyen változás? A testen belül lezajló mozgások, akár vegetatív jellegûek is, egy continuumot alkotnak a külsõ térben megvalósuló akaratlagos mozgásokkal. A módszerekben nagy szerepe van az érintésnek, és az érintés közegében megtartott testnek. Az érintésben való megtartás nem csak egy megtartásos pszichés üzenetet jelent, hanem megvannak a konkrét ismérvei és finomságai, ami alapján a testszervezõ, tónus szabályzó hatását figyeljük.

- Tehát ez a módszer nemcsak fizikai, hanem pszichés szinten is fejlesztõ erõt jelent?

- Általában megfigyelhetõ, hogy a testi és mozgásbeli rendezõdések valamilyen tudati rendezõdésben is megnyilvánulnak. A mi módszerünk e három aspektust egységben kezeli, és a finomabb változásokra irányuló figyelem révén talán türelmesebb is, mint más megközelítések. Egyúttal, olyan mély testi, kapcsolati szinteket is érint, ami önmagában is gyógyító hatású, mind a gyermekek, mind a szülõk számára. Az órák hangulata általában közelebb áll egy természetes, meghitt családi együttléthez, vagy közös játszadozáshoz, mint egy fókuszált fejlesztõ foglalkozáshoz. Ez egy kicsit a gyerekek és a szülõk oldott, látszólag tétlen együttlétének is más fényt ad, illetve ráirányítja a figyelmet az elfogadó, elvárás-mentes helyzetek fontosságára.

- Jelen vannak a foglalkozásokon szülõk is?

- Jelen lehetnek igen, az egyéni órámon jelen is vannak a szülõk. És most nem olyan régen kezdtünk kísérletképpen egy olyan csoportos foglalkozást kollegáimmal, melyben alapvetõen a BMC által javasolt megközelítést vizsgáljuk, és többek között azon is gondolkodunk, hogy ezeket a foglalkozásokat hogyan tegyük nyitottá szülõk számára?

- Mesélnél errõl a kísérletrõl?

- A foglalkozások a Budapesti Korai Fejlesztõ Központban zajlanak, heti rendszerességgel. A kollégák mindketten a Központ szakemberei: Bóta Ildikó, mozgás terapeuta, és Szûcs Sándor gyógytornász. Három gyerekkel dolgozunk egy térben, egy kicsit úgy, mint egy család. Figyelünk a gyerekekre, figyelünk egymásra, egymástól tanulunk, egymást inspiráljuk abban, ahogy dolgozunk. Az egyik kérdés az, hogy egy szülõ számára, abból, ami itt köztünk történik, mi az a tanulság, (légkör, figyelem, információ), ami az otthoni létben is alkalmazható, a családi életbe is beépíthetõ? A másik kérdés, amire kíváncsiak vagyunk, hogy mi, fejlesztõ szakemberek, mit tanulhatunk és építhetünk be a szülõi tapasztalatokból, és van-e lehetõség arra, hogy a szülõvel közösen alkossunk fejlesztõ programot. Ezt a kísérletet a SPARKS nemzetközi projekt inspirálta, melyet az EU Grundtvig programja támogat. A tanulságokat, a projekt lefutása során, minél szélesebb körben, szülõk, és szakmabeliek számára is szeretnénk hozzáférhetõvé tenni.

- Ezeknek a gyerekeknek fokozottabb, nagyobb figyelemre van szükségük, és ez megtanulható.

- Akikkel itt dolgozunk, általában súlyosan halmozottan sérült gyermekek, akik mindenképp nagy figyelmet kapnak. Az én fejemben egyre közelebb kerül a szülõi és fejlesztõ hozzáállás. Egyrészt magam is sokat tanulok a szülõktõl, de azon vagyok, hogy az õ látásmódjuk is közeledjen az enyémhez. Ez nem azt jelenti, hogy otthon a szülõnek állandóan fejlesztenie kell a gyerekét, és szeretõ, oldott családi együttlét helyett állandóan feladathelyzetbe kellene õt tenni, hanem fordítva, hogy ezekbe a természetes együttlétekbe lehessen beépíteni egy kicsivel több figyelmet bizonyos mozgásszervezési elemekre, érintési minõségre, kommunikációs szabályokra, ami észrevétlenül, de mégis segítõleg hat az otthoni helyzetben is.

- Hogy látod a beteg gyermek helyét a családban?

- Tapasztalataim szerint, mind a gyerekekre, mind a szülõkre állandó tehertételként nehezül az, hogy azt az idõszakot, amikor az idegrendszer elvileg a legplasztikusabb és legalakíthatóbb, azt minél hatékonyabban használják ki az esetleges fejlõdési elakadások korrigálására, vagy minimalizálására. Sajnos, ez épp az az idõszak, amikor normális esetben, a gyerekek számára a legnyugodtabb, elfogadóbb, feszültségektõl mentes légkör biztosítaná az ideális fejlõdést. Ez egy nehezen feloldható ellentmondás, hiszen a legtöbb családnak a sérült gyermek születése egy nagyon traumatikus élmény. Mindezt fokozza, hogy ez hatalmas anyagi, energiabeli, és idõbeli tehertételt is hoz minden család életébe, amit sajnos a családtámogatási rendszerünk nem méltányol, nem támogat eléggé, nem vesz tudomást a szülõk tényleg mérhetetlen terheirõl – ez lehet, hogy így kicsit durva megfogalmazás, de ezt valóban nem lehet mérni, és mindenképp teher, még akkor is, ha a családbeli szeretet minden nehézséget átír, fölülír. A végtelenségig mégsem tartható a szülõk terhelése, és szinte minden szülõ életében elkövetkeznek még nehezebb periódusok, amelyben az élettel szemben támasztott alapvetõ vágyat, hogy sikeres, egészséges, önálló utódaink legyenek, azt valamilyen gyászmunka keretében el kell engedni – és mindezt úgy, hogy közben azt az állandó optimizmust, ami ahhoz kell, hogy a nehézségek ellenére valami fejlõdés kicsikarható legyen, azt fenn kell tartani.

Ebben a nehéz helyzetben, a mi munkánk talán tud valami enyhülést nyújtani, hiszen azt sugallja, hogy csak a figyelemnek egy sajátos fókuszálásával, irányításával már hasznosak, hasznosabbak lehetnek és talán töltõdést is adhatnak az együtt töltött idõk. Nagyon sok szülõnél látom sajnos azt is, hogy nem csak a gondozási többletmunka terheli õket, de a gyerekre is úgy tekintenek, mint egy örök mementóra, aki arra emlékezteti õket, hogy az életükben semmi sem lehet tökéletes. A mi iskolánk mindeközben olyan szinten próbálja az embereket érinteni, ahol még mindenki tökéletes: a mozgás, a testszervezés, és a személyiség olyan rétegével próbálunk kapcsolatba kerülni, ahol még mindannyian egyformák vagyunk. Egy olyan mély rétegével, ahol többnyire nem létezik a sérülés fogalma, vagy a hiány fogalma. Ez nem egy csodatétel, vagy csodát hívó érintés, hanem az érintésen keresztüli kommunikáció a lényünk egy olyan szintjével, ami még szinte egyformán tökéletes mindannyiunk esetében.

- Lehet úgy is fogalmazni, hogy a módszer nem csak arra épít, hogy minden személy értékes, hanem arra is, hogy minden személynek van egy sérthetetlen része?

- Igen, és hogy ezzel kapcsolatba is tudunk kerülni, bármilyen akadályozottság esetén is.

- Az ebbõl fakadó erõforrásokat használja a módszer? 

- Igen, és tapasztalataim szerint ott is képes valamilyen kapcsolati csatornát építeni, ahol ennek lehetõsége nagyon nehezen mutatkozik, vagy úgy tûnik, hogy egyáltalán nincs.

- Családi szinten, egy terhelt rendszer szintjén azért is lehet ez fontos, mert nem a teljesítmény a lényeges, hanem az együttlét maga, és a jelenlét.

- Igen, a jelenlét.

- Különösen nehéz egy beteg gyermeket körülvevõ családnak a mai világban, hiszen mindenütt jelen van a teljesítménykényszer, a látható eredmények felmutatásának vágya, így egy ilyen közegbe kerülni nagyon gyógyító lehet, hiszen megváltozik a viszonyítási pont.

- Szeretnénk, ha minél nagyobb teret kapna ez a szemlélet, és ezt a megközelítést minél szélesebb körben meg tudnánk ismertetni akár a fejlesztõ szakmákban, akár a dolgozók számára, hiszen a szakemberek között a kiégési fenyegetettség legalább olyan nagy, mint a családokon belül.

- Számukra talán még könnyebb belecsúszni a teljesítményorientáltságba egy idõ után, és a látható eredményekre törekedni.

- Igen, látható eredményekre, látható változásokra törekedni, ezzel igazolni a munkánk sikerét, ezzel szerezni visszaigazolást életünk fontosságára.

- Kiknek ajánlható ez a fajta terápia?

- Bármilyen fejlesztésre szoruló gyereknek. Nincs protokoll. Nincs a módszernek egy olyan típusos fejlesztõ folyamata, ami kaptafaként használható: eszközöket és megközelítési szempontokat ad, és mindenkinek magának kell az illetõ gyerekre vagy felnõttre nézve egyedi módon kidolgozni az együttmûködési, kapcsolatépítési, fejlesztési lépéseket.

-  Minden egyénre szabott.

- Igen, néha ez nehéz, de még nehezebb, hogy ezeknek a nehézségeknek a felvállalása mellett láthatóvá tegyem a szülõ számára azt, hogy hasznos dolgot csinálok annak ellenére, hogy nem biztosítható az azonnali siker.

- Nehéz meggyõzni a szülõt, hogy ennek van értelme?

- Sokszor igen, és habár van bennem is egy bizonyítási kényszer – hogy amit csinálok, az jót fog tenni a gyereknek – de a szülõt is megértem, hiszen neki kell mérlegelnie, és eldöntenie, mikor, mire fordít energiát, és így azt is, hogy akar-e velem dolgozni, vagy sem.

- Van-e olyan élményed, amit szívesen megosztanál a gyerekekkel kapcsolatos munkádból?

- Számtalan jó élményem van, bár elég sok olyan helyzetben találom magam, amikor nagyon nehéz meglátnom magamnak is a változást és a munkám hatékonyságát. Most valójában a legnagyobb örömöm az, hogy ez a kicsi munkaközösség mûködik, és a kollegáknak nagy örömet szerez ez a más irányú szemlélet – ami ugyanakkor az õ szakmai kompetenciájukat nem érinti, mert nem felülírni igyekszik azt, amit õk helyesen csinálnak, hanem egy más nézõpontot hozzáadni a munkájukhoz. Látom, visszahallom, hogy ezáltal a saját munkájuk könnyedebb lesz, és több örömet okoz nekik.

Nagyon nehéz leírni helyzeteket, és kiragadni egy pillanatot, amikor valami megtörténik, és kiemelhetõ, mert ezek általában hosszabb folyamatokba ágyazódnak.

- Ez is nagyon fontos ebben a szemléletben, hogy a fejlõdés folyamatos, folyamatban zajlik, melynek vannak intenzívebb szakaszai, és vannak részei, amikor látszólag nem történik semmi, a mélyben azonban mégis folytatódik valami. Egységben látni ilyen módon is.

- Rengeteg apró, vagy nagyobb élményem van, de most egy olyan korai emlékem jut eszembe, amikor a fejlesztõ csoportba bekerültem. Elõször egy vak, értelmi akadályozott, mozgássérült kisfiúhoz osztottak be, hogy foglalkozzak vele. Nagyon nehéz volt megközelíteni úgy, hogy õ ne akarjon kibújni a kezem közül vagy más módon elhárítani az általam kívánatos helyzetet, de egy idõ után mégis elértem, hogy elfogadja az érintésemet. A legérdekesebb és emlékezetesebb pillanat nekem mégis az volt, amikor elõször mondott nemet rá. Nem az, amikor elõször elfogadta az érintésemet, mert az egy kicsit olyan, mint egy csábítás: az érzékei beleviszik, és benne marad a helyzetben, majd amikor nem kell, akkor ellök és odébbáll. Hanem az, hogy amikor megfogtam, õ rátette a kezét az enyémre, és elvette magától. Félretette, de ott akart velem maradni. Az egy katartikus pillanat volt nekem.

- Megtanulta ezt a fajta kommunikációt.

- Igen, megtanulta, és már tudatosan használta. Úgy akart velem együtt lenni, hogy nem csak egy „érintéses közegnek” tekintett, amit elfogadott, vagy elhárított, hanem egy személynek, akivel kapcsolatban akart maradni. Kapcsolatban maradni, de úgy, hogy közben kifejezheti, hogy most nem a szokásos érintésre van szüksége. Úgy éreztem, hogy ott értelmileg is, és az öntudatosodásában, önkifejezésében is megtett egy hatalmas lépést. Hát akkor sírtam. Talán ez volt az elsõ ilyen jellegû sikerélményem, hogy valaminek a változását ilyen manifeszt módon megéltem… segítettem, hogy önmagához közelebb kerüljön, és eközben önkifejezésében is elõbbre jusson.

Mária n.