Molnár Tibor 17 éve, 20 évesen veszítette el a látását. A megváltozott élethelyzetben gyógymasszőrként találta meg a hivatását.

-  Nagyon szereted a munkádat. Mit jelent Neked?
-  A gyógyítás nagyon jó, mindig sikerélmény, ha az emberek könnyebb hátat visznek haza magukon.
- Hogyan választottad ezt a szakmát?
- A döntésem belsőleg alakult. Már kiskoromtól szerettem volna embereket gyógyítani, embereken segíteni. Aztán fiatalon megvakultam, és a Vakok Intézetében találkoztam a gyógymasszőr szakmával. Elvégeztem a tanfolyamot, és most úgy érzem, ez a szakma menet közben hivatásommá vált. Persze a szakemberek azt mondták, hogy tanuljak tovább, legyek pap, vagy tanár, vagy szociológus, esetleg ügyvéd, szóval erőltessem a diplomás életet. De valahogy a szívemben éreztem, hogy én gyógymasszőr leszek. A Jó Isten a szívemben vezetett erre, mert az alkatom egyébként ehhez a szakmához egy kicsit törékeny.  De aztán belejöttem, és úgy érzem, hogy Isten akarta így. Valahol a nehezebbet választottam, de érzem, hogy a helyemen vagyok. Nap, mint nap szívesen jövök be dolgozni. Persze az ember néha fáradt, és újra bele kell lendülni a munkába, de nagyon szeretek dolgozni. Érdemes a nehezebb utat választani, hogyha az a sajátunk. A mai világban nagy reklámja van a könnyű, sikeres életnek, de azért mindennek ára van, tudni kell, hogy „nincs ingyen leves ebédre”, meg kell küzdeni mindenért, és sokszor jobb a nehezebb utat választani. És hiszem, hogy útkeresésünkben a Jó Isten is nagyon figyel ránk és támogat.
- A döntés egy nagy változáshoz kötődik az életedben. Minden megváltozott körülötted; a világ egy addig új, ismeretlen arca tárult föl előtted. Mit, és hogyan tanultál ebben az új helyzetben?
- A vakság mindig egy belsőbb élet. A szeretetet mindenképpen újraértelmeztem, és mondhatni így tanultam meg leginkább szeretni. Az eleje természetesen nem volt könnyű: vakon élni, önmagamat ellátni, közlekedni nagyon nehéz volt, de a hit és a barátok segítségével végül is elindult az új élet. És a Gondviselés mondhatni végig vezetett az embereken keresztül lelkileg is, meg fizikai szinten is, hogy tudjak közlekedni, eljussak jobbról-balra. Tehát a barátok meg a szakemberek megtanítottak vakon élni. A Jó Isten mindig küldött egy embert egy-egy nehéz időszakban, aki az életemet továbbmozdította.
- Mi volt az, ami leginkább nehézséget jelentett?
- A kiszolgáltatottság. Nem tudsz úgy közlekedni, mint egy látó, nem tudsz szaladni a busz után, mint egy látó, és lekésed... A hétköznapi feladatok sokkal nehezebbek. Az élet gyakorlati része nagyon nehézzé vált, fizikai szinten: élni, enni, inni, közlekedni, öltözködni, fürödni, bevásárolni, mindenben borzalmasan kiszolgáltatott lettem.  Ha például elmentem zarándoklatra, a lelki élet nagyon jó volt - mondjuk egy Medjugorje-i zarándokhelyen megtapasztalni a Szűzanya oltalmát -, de rettenetes problémát jelentett, hogy el kéne menni a mosdóba, és meg kellene kérni valakit a segítségre. Aztán nem tudtam enni, mert leesett a villámról az étel. És amikor az ember megvakul, vagy beteg lesz, hajlamos arra, hogy beleessen az önsajnálatba. Mondogatja magában, hogy ez az egész borzalmasan rossz, nagyon szörnyű ebben a sötétben, most mit csináljak, stb. Szinte egy teljes veszteséget él át, elveszíti a látását, az előző sikeres diplomákat, a terveit, és egyszer csak ott van az út szélén, és semmije nincsen, és senkije, mert az előző barátok teljesen máshol, más élethelyzetben maradtak. Akkor tényleg, mint egy hajléktalan ott álltam, kifosztva, magányosan, abban a hatalmas törésben.  Az ilyen helyzetben az ember hajlamos a depresszióra, és segítség nélkül egészen addig juthat, hogy elveszíti az életkedvét.
- Olyan volt, mintha kihúzták volna a lábad alól a talajt. Újra támpontokat kellett keresni.
- Igen, és azok „jöttek”. A Vakok Intézetében az első támpont volt, hogy csodálatos Babits verseket olvastak fel, ami egy kicsit megnyitotta a szívemet, a Zsoltár férfihangra például, ezt érdemes mindenkinek elolvasni. Aztán találtam egy hittan közösséget, ott kezdődött az élet, ami egy kis kovászként elkezdett dolgozni és kiáradni bennem. Amikor mindent elveszítettem, akkor úgy pár hét után, egy mise után a Jó Istenre bíztam az életemet. És akkor jött egy-két barát, aki mellém állt, elvitt sétálni, hittanra, templomba. Az állandó ráhagyatkozás a Jó Istenre, főleg az első pillanatban, nagyon sokat segített.
- Honnan fakadt az új megszilárdulás?
- Belülről, de eleinte nagyon törékenynek tűnt. Nagyon fontos volt, hogy elfogadjam azt az élethelyzetet, amibe kerültem. Ha így döntünk, akkor a béke is megjelenik, mert az ember vágyik békében lenni önmagával, Istennel, az emberekkel, a világgal.
- Neked sikerült megtalálni a békét?
- Igen, az Istennel való találkozás helyei sokat segítettek a lelki béke megtalálásában. Egy-két csendességben eltöltött, átimádkozott nap, egy-egy közösség támogatása sokat segített a megszilárdulásban, a belső erő megtalálásában. A Jó Isten is segít, de nekünk is, belülről is akarni kell a változást, növekedést.
- Hogyan találtad meg újra a helyedet a világban?
- Amikor elkezdtem gyógymasszőrként dolgozni egy kórházban, egyre önállóbbá váltam. A munka és a barátok mindig adtak egy stabilitást. De a helyemet leginkább 7-8 év után találtam meg, amikor családom lett, feleségem és gyermekem.
- Tapasztalatod szerint mi a legfontosabb egy nehézséggel szemben, az új élethelyzetben?
- Az elfogadás. Elfogadni azt az élethelyzetet, amiben vagyunk, és egy új, belső látásmódot, vagy szemléletváltozást magunkévá tenni. Először Istennek adjuk oda önmagunkat is, az élethelyzetet is, és bízzuk a Jó Istenre az életünket. Ő velünk van, és megsegít. Nekem nagyon sokat segített, hogy elég a mának a maga baja, tehát a mai napot próbáljuk meg a maga egyszerűségében, örömben megélni, ahogy Szent Ferenc is tette. Tudni örülni a szegénységünknek, a természetnek, a világnak, a szeretetnek. Engem egy film, például a Napfivér, Holdnővér, vagy egy ének betöltött, és nagyon sokat segített. Ha az ember lelkileg és anyagilag is szegény, akkor fölfedezheti azt, hogy ha nincsen semmink, akkor nem is hiányzik semmi, és ez belső boldogságot, örömet adhat.
- A kiüresedésben az igazán lényeges kerül előtérbe.
- Igen. Mindenképpen az Istennel való találkozás, és a tapasztalat, hogy az Ő gyermeke vagyok, és ő vigyáz rám. Hogy ez az élethelyzet is, amiben vagyok, bár nem értem, nem látom miért, de jó nekem.
- Nagyon fontos az életedben a bizalom.
- Igen, a nélkül szerintem nem lehet élni. Amikor új élethelyzetbe kerülünk, nagyon nehéz, de kapunk talentumot is, amit a Jó Isten számon kér. Fel kell állni, és dolgozni kell. Fontosak a jó döntések, és, hogy legyen mellettünk valaki, aki segít. A mai világban sokan nehezen tudnak felelős döntéseket hozni. Sokáig én is hezitáltam, a megkülönböztetés 2-3 évig tartott. Nagyon fontosnak tartom az elköteleződést, gyengeségeinkkel együtt is, - nem vagyunk tökéletesek, úton vagyunk. Utólag visszagondolva, nagyon sok öröm van mind a lelki, mind a fizikai munkában. Nagyon sok boldogság ért az elmúlt 20 évben. Csodálatos, hogy van egy fiam!
- Milyen kihívásokkal szembesülsz a munkában?
- Nálunk, gyógymasszőröknél különösen fontos, hogy a belső küzdelmeinket, például a dühöt vagy a keménységet tudjuk kezelni és az emberekre se vetítsük ki meg a Jó Istenre se, meg magunkkal se legyünk túl kemények.
- Ez egy állandó belső egyensúly-keresés. Milyen útjai vannak számodra?
- A természet mostanában nagyon sokat tölt, vagy a zarándoklatok, meg itt is fontos a tudatosság. Tudatosan keresni, azt, ami nekem segít.
- Mit ad neked a mostani munkádban a megküzdött nehézség?
- A látó, karrierben sikeres emberek úgy érzem, hogy tele vannak stresszel, és nem boldogabbak, mint én, ezért úgy vagyok vele, hogy nem is erőltetem, hogy valamilyen orvosi csodától esetleg lássak, mert így is harmóniában tudok élni. Mindenképpen nagyon sokat ad, amiket megéltem, megtapasztaltam, főleg a beszélgetésekben. Az emberek eljönnek fizikailag gyógyulni, de lelkileg is.
- Nálad nem csak fizikailag gyógyulnak, hanem másképp látni is tanulnak…
- Szerintem igen. Szívesen megosztok, szívesen adok belső tapasztalatot, ha nekik segít. Persze én is kapok tőlük is, ahogy beszélgetünk. Azt szokták mondani a vendégek, akik nagyon pörgős életet élnek, hogy ez a nyugalom, a békés beszélgetés hétről hétre feltölti őket, lelkileg is nyugodt töltekezés.

M.n.