IDENTITÁS ÉS HITELESSÉG

Mélységesen ironikus önismereti könyvet írni az önmagát feláldozó Krisztus követőinek. Az olvasó akár azt is gondolhatja, hogy figyelmen kívül hagyom – vagy ami még rosszabb, nem veszem komolyan – Jézus paradox tanítását, miszerint ha elveszítjük önmagunkat, valójában akkor találjuk meg (Máté 10,39). A továbbiakban remélhetőleg kiderül majd, hogy egyik hibát sem követem el. Az önismeret, az identitás vagy a hiteles személyiség fogalmát sokan elutasítják mint divatos pszichológiai zagyvaságot, noha mindhárom fontos szerepet játszik a keresztény lelkiségből fakadó személyiségfejlődésben. Jézus még a Máté evangéliuma imént említett szakaszában is legalább annyira hangsúlyozza az önismeretet, mint az önfeláldozást! Az viszont kétségtelen, hogy a Krisztusban elrejtett hiteles énünk megtalálása, és az identitásunk ebből való eredeztetése távolról sem hasonlít az úgynevezett népszerű pszichológia által szorgalmazott önmegvalósításhoz. A populáris pszichológiai megközelítés ostobaságát kiválóan szemlélteti egy karikatúra, amelyet nemrég láttam. A képen ábrázolt nő megszólít egy idegent egy partin: „A háziasszonyon kívül senkit nem ismerek itt – természetesen csak önmagamat, egy sokkal mélyebb értelemben.” Tudvalevő, hogy az önismeret és önazonosság keresésének számtalan, kereszténynek korántsem nevezhető, viszont annál nevetségesebb útja létezik. A keresztény lelkiség ennek ellenére nemcsak Istent, hanem az embert is komolyan veszi. Az ember lelki útjának célja az én megváltozása, átformálódása. Ennek érdekében önmagát és Istent egyaránt meg kell ismernie. Mindazoknak, akik „Krisztusban vannak” (2Korinthus 5,17), mindkettőre szükségük van ahhoz, hogy felismerjék valódi identitásukat, hiszen Istennel csak önmagukban találkozhatnak. Ezenfelül azért is fontos mindez, hogy betölthessük egyéni, személyre szabott elhívásunkat. A teremtett világban kizárólag az embernek okoz fejtörést identitása meghatározása. A tulipán pontosan „tudja magáról”, hogy mi. Soha nem fenyegeti az a veszély, hogy hamis identitással éljen. Formálódása során nem kell bonyolult döntéseket meghoznia, de ugyanígy van ezzel a kutya, a kő, a csillag, az amőba, az elektron és minden más is. Mindegyik azzal dicsőíti Istent, hogy pontosan az, ami. Tulajdonképpen engedelmeskedik Istennek: az, aminek ő teremtette. Ránk, emberekre azonban jóval komolyabb feladatot ró a lét. Mi gondolkodunk, lehetőségeket mérlegelünk, döntünk, cselekszünk, kételkedünk. Az egyszerű létezés rendkívül nehezen megvalósítható állapot számunkra, a teljességgel autentikus létezés pedig ritka, mint a fehér holló. A test és a lélek ezernyi lehetőséget hordoz magában, amelyből számtalan identitást felépíthetünk. Az összes lehetőség között azonban csupán egyetlen olyan akad, amelyben megtalálhatjuk valódi énünket, azt, amelyik az örökkévalóság óta el van rejtve Krisztusban. Egyetlenegy módon lelhetünk rá személyre szóló elhívásunkra és a legmélyebb beteljesülésre. Csakhogy, amiként Dag Hammarskjöld írja, ezt mindaddig nem találhatjuk meg, „amíg nem zártuk ki az összes többi, felszínes és illékony létezési és cselekvési módot, amellyel kíváncsiságtól, csodálattól vagy mohóságtól fűtve olyan szívesen eljátszadozunk, s amely megakadályozza, hogy az élet misztériumát átélve és a ránk bízott talentumot – vagyis az énünket – felismerve horgonyt vessünk”.* Valamennyien azt az egyetlen létezési módot keressük, amely hiteles élettel ajándékoz meg bennünket. A legtudatosabban serdülőkorban éljük meg ezt a keresést, ebben az életkorban kerül előtérbe. Kamaszként úgy öltjük magunkra a különféle identitásokat, mint ahogy a ruhákat váltogatjuk: keressük a stílust, hogy környezetünk olyannak lásson, amilyennek szeretnénk látszani. Mégis, jóval a serdülőkor után, felnőttkorban is előfordul olykor, hogy egyesek hiteltelennek érzik magukat: nem olyannak, amilyennek látszani szeretnének, hanem épp az ellenkezőjének. Ha őszintén magunkba nézünk, leleplezhetünk bizonyos álarcokat, stratégiákat, amelyek révén csupán azt igyekeztünk elkerülni, hogy sebezhetővé váljunk, időközben azonban beépültek társas énünkbe. Szomorú tény, hogy megelégszünk a szerepjátszással, miközben az autentikus énünk puszta illúzió marad. Ugyanakkor mindenki számára van a létezésnek egy olyan formája, amely pontosan annyira természetes és hiteles, mint a tulipán élete. Szerepeink és álarcaink mögött megbújik egy lehetséges én, amely egyedi, mint a hópelyhek: eredeti, utánozhatatlan, s azóta létezik, hogy Isten szeretete létrehívott bennünket. Egyedül a Krisztusban elrejtett énünk a hiteles énünk, és kizárólag ebben találjuk meg örökkévaló identitásunkat. Mint ahogy Thomas Merton felismerte, eredeti énünk fölfedezése a legfőbb feladatunk, ettől függ egész életünk, békénk és boldogságunk.** Semmi sem lehet ennél fontosabb, hiszen ha megtaláljuk valódi énünket, akkor Istenre is rátalálunk; ha pedig rátalálunk Istenre, akkor a leghitelesebb énünkkel találkozunk.

HOGYAN LEHET AZ EMBER ÖNMAGA?

Lelki vonatkozásban nem sok értelme lenne annak, hogy önmagunk legyünk, ha Isten nem tekintené felbecsülhetetlenül értékesnek egyszeri és megismételhetetlen voltunkat. Márpedig ő minden egyes embert felbecsülhetetlenül értékesnek tart. Nem szabad abba a kísértésbe esnünk, hogy azt gondoljuk: kevésbé leszünk egyediek, amennyiben Krisztushoz hasonlóvá válunk. Bár egyes felfogások szerint Krisztushoz hasonlítva egymáshoz is egyre hasonlatosabbak leszünk, az egyéniség elvesztését jómagam inkább egyfajta szektás gondolatnak tekintem, amely igencsak távol áll a keresztény szellemiségtől. Paradox módon minél inkább Krisztus képére formálódunk, annál közelebb kerülünk valódi, egyszeri és megismételhetetlen énünkhöz. Amint azt a következőkben látni fogjuk, számtalan téves elképzelés létezik arról, hogy miként találhatjuk meg valódi önmagunkat. Ezek a módszerek mind arra tesznek kísérletet, hogy valamiképpen létrehozzák, felépítsék az egyént ahelyett, hogy egyszerűen elfogadnák a Krisztusban kapott ént. Az igazi énünkre jellemző egyediség sohasem a saját munkánk gyümölcse. Az identitásunkat nem megalkotjuk, hanem felfedezzük, az igazi önazonosság minden esetben Isten ajándéka. Az egyediség utáni vágy spirituális eredetű, a hitelesség utáni sóvárgásunk úgyszintén. Nem pusztán pszichés szükségletről, a lelki útkereséstől független vágyról van szó. A lélek válaszol a Léleknek: Isten Szentlelkének hívását halljuk, ő szólít, hogy Istenben találjuk meg otthonunkat és azonosságunkat. Maga Isten is arra vágyik, hogy a lehető legmélyebb értelemben önmagunk legyünk, hiszen a valódi énünk Krisztusban gyökerezik. Isten egyedinek alkotott minket, és Krisztusban szeretné helyreállítani bennünk ezt az egyediséget. Akkor töltjük be a rendeltetésünket, ha megtaláljuk és megéljük valódi énünket.

Részlet David G. Benner: Az önismeret ajándéka c. könyvéből - Harmat Kiadó, Budapest, 2014, 13-17. - A kiadó szíves engedélyével

* Dag Hammarskjöld (1969). Markings. New York: Alfred A. Knopf. 19. old.

* * Thomas Merton (2001). A csend szava. Válogatás Thomas Merton műveiből. Budapest: Szent István Társulat. 335. old.