Részlet II. János Pál: "Salvifici doloris" apostoli leveléből
Az irgalmas szamaritánus
A felebarát szenvedése
28. A szenvedés Evangéliumához szervesen hozzátartozik az irgalmas szamaritánus példabeszéde. Krisztus ezzel a parabolával kívánt megfelelni a kérdésre: „Ki az én felebarátom?”[90] Tudniillik a három járókelő közül, akik a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton haladtak, ahol félholtan hevert a földön egy rablóktól megsebzett és kifosztott ember, épp a szamaritánus bizonyította, hogyvalóban „felebarátja” a szerencsétlennek. „Felebarátja” – azt is jelenti ez, hogy teljesítette a felebaráti szeretet parancsát. Az egyik járókelő pap, a másik levita volt. Mindkettő „látta és továbbment”. A szamaritánus ezzel szemben „meglátta és megesett rajta a szíve. Odament hozzá, bekötözte sebeit”, majd „elvitte egy fogadóba és ápolta”.[91] S amikor továbbindult, annak rendje és módja szerint a fogadósra bízta a szenvedő ember gondozását, vállalva az ezzel járó költségeket.
Az irgalmas szamaritánus példabeszéde hozzátartozik a szenvedés Evangéliumához. Rámutat ugyanis arra, milyennek kell lennie szenvedő embertársunkkal való kapcsolatunknak. Megengedhetetlen, hogy közömbösen „tovább menjünk”. „Meg kell állnunk” mellette. Minden ember, aki megáll egy másik ember szenvedése mellett – bárki legyen is az –, irgalmas szamaritánus. Ez a megállás nem kíváncsiságból történik. Rendelkezésre kell állnunk. Mintegy a szív belső tettrekészségéből fakadóan meg kell nyílnunk, s ennek érzelmileg is ki kell fejeződnie. Irgalmas szamaritánus minden ember, aki érzékeny mások szenvedésére: az az ember, akinek „megesik a szíve” mások szerencsétlenségén. Ha Krisztus, aki ismeri az emberi bensőt, hangsúlyozottan említi ezt a megindultságot, akkor fontosnak kell tekintenünk a másik ember szenvedése szempontjából. Ápolnunk kell tehát magunkban a szív érzékenységét, amely a másik iránti együttérzésünkről tanúskodik. Olykor ez az együttérzés marad a szenvedő ember iránti szeretetünk, a vele való közösségünk egyetlen vagy legfőbb kifejezője.
Krisztus példabeszédének irgalmas szamaritánusa persze nem puszta megindultságból vagy együttérzésből áll meg. Mindez ösztönzéssé válik számára, olyan tettekre, amelyek célja, hogy segítséget nyújtson a megsebzett embernek. Irgalmas szamaritánus végül is az, aki segítséget nyújt a szenvedésben, bármilyen természetű is az. S lehetőleg hatékony segítséget. Teljes szívével jelen van, de az anyagi eszközökkel sem takarékoskodik. Azt mondhatjuk: önmagát adja, saját „énjét”, s ezt az „ént” kinyitja a másik ember felé. Az egész keresztény antropológia sarkalatos pontját érintjük ezzel. Az ember „teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszinte ajándékul adja önmagát”.[92] Irgalmas szamaritánus az az ember, aki így képes átadni önmagát.
(...)
A szenvedés és a segítségnyújtás jótette
30. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde, amely – mint mondottuk – hozzátartozik a szenvedés Evangéliumához, vele együtt járja az Egyház és a kereszténység, az ember és az emberiség történelmének útját. Arról tanúskodik, hogy a szenvedés értelmének krisztusi kinyilatkoztatása semmiképp sem tekinthető valamiféle passzív magatartásnak. Ellenkezőleg: az Evangélium tagadja a szenvedéssel szembeni passzivitást. Maga Krisztus különösen tevékeny e téren. Így valósítja meg küldetésének messiási programját. A próféta szavával: „Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr kegyelmének esztendeje”.[93] Krisztus túláradó bőséggel teljesíti messiási küldetését. Körüljár és „jót tesz”.[94] S jótettei közül azok a legkiemelkedőbbek, amelyek az emberiszenvedést enyhítik. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde mélységes harmóniában van Krisztus magatartásával.
E példabeszéd végül is – lényegi tartalmánál fogva – azok közt a megrendítő igék közt kap helyet, amelyek az utolsó ítéletről szólnak. Máté evangéliumának feljegyzése szerint: „Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek.”[95] Az igazaknak, akik megkérdik, mikor tették ezt épp vele, azt feleli az Emberfia: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”.[96] S ellenkező ítélet terheli azokat, akik másként cselekedtek: „Amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek”.[97]
Bizonyára folytatni lehetne azoknak a szenvedéseknek felsorolását, amelyekkel az emberi érzékenység, együttérzés, segítség találkozott – vagy nem találkozott. Krisztus utolsó ítéletre vonatkozó kijelentéseinek első és második része egyértelműen mutat rá, milyen fontos – minden ember örök életének távlatában – az embertárs szenvedése mellett „megállni, együttérezni vele”, s végül segítséget nyújtani, miként az irgalmas szamaritánus tette. Krisztus messiási programjában, amely egyúttal Isten országának programja is, a szenvedés azért van jelen a világban, hogy felszítsa a szeretetet, megteremje az embertársi szeretet műveit, a „szeretet civilizációjává” alakítsa át az egész emberi civilizációt. Ebben a szeretetben gyökeresen megvalósul s végleges dimenzióját ölti fel a szenvedés üdvözítő értelme. Krisztus szavai az utolsó ítéletről mindezt az Evangélium teljes egyszerűségével és tisztánlátásával értetik meg.
A szeretetről, a szeretet cselekedeteiről szóló szavak – amely cselekedetek szoros kapcsolatban állnak az emberi szenvedéssel – még egyszer lehetővé teszik, hogy minden emberi szenvedés mélyén magának Krisztusnak megváltó szenvedésére ismerjünk. Krisztus ezt mondta: „velem tettétek”. Mindenkiben ő tapasztalja meg a szeretetet. Neki nyújtunk segítséget, amikor megkülönböztetés nélkül segítséget nyújtunk minden szenvedőnek. Ő van jelen a szenvedőben, mivel üdvözítő szenvedése egyszer s mindenkorra feltárult minden emberi szenvedés előtt. S minden szenvedő egyszer s mindenkorra meghívást kapott, hogy „Krisztus szenvedéseinek” részese legyen.[98] Miként mindenkihez szól a hívás: „Egészítsétek ki saját szenvedéstekkel azt, „ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik”.[99] Ugyanakkor Krisztus arra tanította az embert, hogy tegyen jót szenvedése által s tegyen jót azzal, aki szenved. E kettős megközelítéssel a szenvedés értelmének legmélyét tárta fel.
[90] Lk 10,29
[91] Lk 10,33-34
[92] II. Vatikáni Zsinat, Lelkipásztori konstitúció az Egyház és a mai világ viszonyáról - „Gaudium et
spes”, 24
[93] Lk 4,18-19; vö. Iz 61,1-2
[94] ApCsel 10,38
[95] Mt 25,34-36
[96] Mt 25,40
[97] Mt 25,45
[98] 1Pét 4,13
[99] Kol 1,24
Forrás: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=199#SD4