3. Becsukódás helyett: szemlélődés

Ha lassabban tudunk járni az úton, és utunk kevésbé mozgalmas szakaszához értünk, fedezzük fel az apró részletek szépségeit. Talán éppen ezek szemlélése révén ébredünk rá arra, hogy az időskor minden nehézsége ellenére számos lehetőséget is tartogat. Ezek közül a legfontosabb az időskori életszakasz kiváltsága: a bölcsesség gyakorlása.
„A tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, és nem az évek száma méri, inkább az ember bölcsessége az igazi ősz haj, s a szeplőtelen élet az igazi aggkor.” (Bölcs 4,8–9) „A vénekben lakozik a bölcsesség, s a hosszú életben az okosság.” (Jób 12,12) A bölcsesség forrása maga Isten, akit a Szentírás bölcs öregként is ábrázol.
A bölcsességet a Szentírás az Úr félelmeként és ismereteként határozza meg. Igaznak mondja azokat, akik bölcsességet szólnak, és biztosít afelől, hogy az igazak az „Úr házában vannak elültetve”, s még késő öregkorukban is gyümölcsöt hoznak. A Szentírás ezzel éppen az idősek két igen fontos vágyának beteljesülését ígéri.
Az első a biztonság iránti vágy: a sok változás, lemondás közepette sokan szenvednek a bizonytalanságtól, s ezért görcsösen ragaszkodnak a még megmaradt, és számukra „tapintható” biztonságot nyújtó dolgokhoz. Az igazi biztonság azonban belülről fakad – emlékeztet bennünket az Ige.
A másik vágy, amelynek beteljesülését ígéri a bölcsesség gyümölcseként: a termékenység. Az emberből kiirthatatlan az élet továbbadásának vágya. E vágyunkat a korábbi életszakaszokban kielégíti az alkotás, az alkotóerő, az utódok fölnevelése, vagy a kibontakozás a munkában. Időskorban éppen bölcsességünk, a már megszerzett élettapasztalataink átadása szolgálja az életet.
E szerep segítheti az idős embert abban, hogy az elszigetelődés, és a világtól biztonságos elhatárolódás helyett továbbra is termékenyen vegyen részt a világ alakításában. A szemlélődő nem azt jelenti, hogy kívül maradó. A valódi szemlélődés mindig testet ölt, cselekvő jelenlétbe vezet.
4. Valóság
Minden útszakaszban csak akkor haladunk előre, ha valóban az adott útszakaszt járjuk. Ne fedjük el az idők arcunkra ülő jeleit. Az időskor elutasítása megakadályozza növekedésünket. Sem a múltba temetkező, sem pedig a depresszióba vagy időskori demenciába menekülő „szökevények” álomvilága, sem a szépség és fiatalság bálványozása nem teszi lehetővé az öregkori kibontakozást. Ezek olyan elvárásokat támasztanak bennünk, amelyeknek nem tudunk megfelelni, s ennek következtében előbb-utóbb csalódást, keserűséget élünk meg, ami elfedi a pozitív érzelmek átélésének és az elégedettség megélésének lehetőségét.
Márpedig nem nélkülözhetjük ezeket a boldogsághoz. Igaz, hogy öregkorban fokozottabb jelentőségre tesz szert a múlt, de a jelen és a jövő ugyanúgy fontos kell, hogy maradjon. A jövő, a közelgő elmúlás nem csak átgondolásra, szemlélődésre, hanem cselekvésre is kell, hogy ösztönözzön: feladatainkat csak a jelenben teljesíthetjük. Sajátos feladataink felfedezése pedig akkor lehetséges, ha elfogadjuk önmagunkat adott, sajátos helyzetünkben, és nyitottá válunk ama kihívásokra, amelyek itt és most várnak ránk.
A valóságban megmaradáshoz fontos eszközünk az elvonatkoztatási képesség, amellyel távolságot tudunk venni önmagunktól (főként érzelmeinktől), másoktól, a megélt helyzetektől. E képesség ápolása igen jelentős időskorban, hiszen az idős ember az élettér és a kapcsolati háló szűkülésével hajlamossá válhatik önmagába zárkózni, visszavonulni „saját kis világába”.

Forrás: Tróbert A. Mária: Az időskori lelkigondozás. Lehetőségek és kihívások. Embertárs folyóirat, 2009:2