Részlet Földvári Mónika: A liturgikus körtáncok hatásairól c. írásából (megjelent: Embertárs folyóirat, 2013/2) 

A liturgikus körtáncok hatása az egyéni és közösségi életre

-  A testhez való viszony

„A táncos teste a lélek fénylő manifesztációja”(Isadora Duncan)

Ahhoz, hogy megérthessük, milyen nagy jelentősége van a liturgikus körtáncoknak a testhez való viszony alakulásában, legalább nagy vonalakban érdemes áttekinteni, mi jellemzi a fogyasztói társadalom emberének testhez való viszonyát, és hogyan változott meg a testtel és tánccal kapcsolatos gondolkodás a keresztény tanításban. A két folyamat összefügg.

A modern társadalmak egyik fontos jellemzője, hogy a felgyorsult változások közepette az egyén egyre inkább maga köré rendezi a világát, az én alapvető vonatkoztatási ponttá válik – nagy vonalakban ezt a folyamatot szokás a szakirodalomban az „individualizáció” kifejezéssel illetni. Az individualizáció következtében megnő a test és a divat jelentősége, megjelenik az „önimádat társadalma” (Tomka 2001; Lash 1984). E folyamat katalizátora, egy új erkölcs szószólója lett a társadalomban a reklámok, számos film, vagy magazin által közvetített, a fiatalságot, szépséget és fényűzést dicsőítő képi világ (Featherstone et al. 1997).

Megváltozott és ellentmondásossá vált a testhez való viszony: miközben a test külső megjelenése, az én prezentációja egyre fontosabbá válik (Lash 1984), megfigyelhető egyfajta elidegenedés is a testtől. A fogyasztói társadalomban maga a test is árucikké vált, melynek csereértéke annál nagyobb, minél szebb, fiatalabb, egészségesebb. A test nagyon fontos, de hálátlan szerephez jutott: arra hivatott, hogy kifejezze az én fontosságát és értékét, hogy bemutasson egy imázst, amely által az én a külvilág által elfogadhatóvá válik. Ezzel megbomlik a személy egysége: nem vállalhatja önmagát szabadon.

A fogyasztói kultúra azt sugallja, hogy az egyén felelőssége, hogy testét miképpen „formálja”. Ez nagy pszichikai terhet ró az egyénre, amely különböző szorongásos kórképekben nyilvánul meg. A „testben való lét” válságának (mi több: a test megvetésének) jelei egyre inkább elterjednek korunkban az étkezési zavaroktól kezdve az önértékelési- és identitászavarokig (Csabai 1998; Tari a,b; Croissant 2000).

A test fogyasztói kultúrában történt előtérbe kerülése és a hagyományos értékek megkérdőjelezése kihívás a keresztények számára, de egyúttal lehetőséget is teremt arra, hogy a testtel kapcsolatos keresztény nézetek felülvizsgálatával leküzdhető legyen a testtel kapcsolatos egyoldalúan negatív szemlélet, nevezetesen, hogy a test, mint a bűn eszköze, leigázandó, lenézendő dolog. 

Korunkban határozottan érezhető a pozitív változás ezen a téren. (...) Mára a testtel kapcsolatos szemlélet megváltozása számos helyen megnyilvánul. (...) Az egyházi tanítás, akár a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, akár a Katolikus Egyház Katekizmusát olvassuk, az emberi test pozitív szemléletére buzdít. Utóbbi világosan fogalmaz: test és lélek mélységes egységet alkotnak, „az emberi személy a maga egészében rendeltetett arra, hogy Krisztus testébe beépülve a Szentlélek temploma legyen” (KEK 1994,85).  (...)

A kereszténység a megtestesülés vallása (Radcliffe 2011): az, hogy Isten megtestesült Jézusban, azt jelenti azok számára, akik követni szeretnék Krisztust, hogy az út a testben való léten át vezet. Lehetetlen úgy követni Jézust, hogy tudomást sem veszünk a testünkről és érzékeinkről.  A test, mint Isten lakhelye, mint a szeretet adásának és elfogadásának közege, helye, tiszteletet, figyelmet, gyengédséget érdemel.

Milyen hatásuk lehet a liturgikus körtáncoknak a testhez való viszonyra?

Amikor valaki szeretettel és elfogadással tekint ránk, a jelenlétében elfogadhatónak, szeretetre méltónak éljük meg magunkat minden rossz tulajdonságunkkal együtt. Az ilyen tapasztalatok hozzásegítenek, hogy megváltozzon az önmagunkhoz, testünkhöz fűződő viszonyunk. Mikor a körtáncban megtapasztaljuk, a „bőrünkön érezzük” Isten szerető tekintetét, ez a szerető tekintet szabaddá tesz. Segít, hogy elfogadjuk, megszeressük testünket, önmagunkat olyannak, amilyen; segít, hogy szabadok legyünk mások tekintetétől, az ítéletektől és elvárásoktól. S hozzásegít, hogy másokat is elfogadjunk, az Atya tekintetében lássunk.

A testhez való viszony azáltal is megváltozik, hogy a táncok megtanulásával egyre jobban „belakjuk”, magunkénak érezzük, mozdulataink gazdagodnak, érzékelésünk finomul. Ennek jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni korunkban, mely egyre nagyobb teret ad a virtuális valóságnak, ahol testünk közreműködése nélkül vagyunk jelen.

A táncokban a sokféle mozdulat lehetővé teszi, hogy találkozzunk azokkal, amelyek igazán a sajátjaink, amelyekben kifejeződik, ami bennünk van. Az ilyen tapasztalatok gyakori átélése során testünk egyre inkább képessé válik a belső tartalmak kifejezésére: a „belső mozgás”, a lényünk mélyéről feltörő szeretetáram kelti életre a mozdulatokat. „Maga a lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm. 8:26). Így az imaként megélt körtánc gyógyító módon elősegíti test és lélek egységének megélését, az identitás megerősödését (Croissant 2000, Grün&Reepen 2000a).

Találkozunk olyan mozdulatokkal is, amelyek nehézséget okoznak. A táncban testünk megtapasztalásán keresztül testünkben hordott élettörténetünk, sebeink is feltárulnak a gyógyító szeretet áramába kerülnek. (...)

Akik ezt az utat járják, azt tapasztalhatják, hogy a lelkük mélyéről fakadó mozdulatok által testük, egész lényük egyre inkább élővé válik.

A testi kontaktus, a gyengédség testben való megélése létszükséglet. Mégis sok olyan család akad, ahol alig-alig van jelen a szeretet érintésekkel való kifejezése. Isten szerető tekintetében még az olyan szokványos érintkezési formák is, mint a kézfogás, nagy jelentőséget kapnak. A kézfogás a körben kifejezi a másik ember és a közösség elfogadását, és stabilitást is ad a mozgásnak, segíti, hogy megtartsuk tánc közben az egyensúlyunkat. Isten irántunk való gyengédsége, megtartó ereje testesül meg benne.

- Közösségiség

„ Akkor majd örül a szűz a körtáncban,

ifjak és öregek együtt.

»Gyászukat örömre fordítom...«” (Jer.31,13)

Az individualizációs folyamat és a fogyasztói kultúra egyik fontos vonása, hogy elmagányosít, a közösségképződés ellen hat. Ma már nem természetes, hogy valaki egy adott közösségbe születik és abban éli le az életét. Közösségi, emberi kapcsolatait mindenki maga alakítja, ez viszont a felgyorsult változások, az emberek gyakori mozgása miatt nagy erőfeszítést követel (Tomka 2001). A fogyasztói kultúra mélyen gyökerező sajátsága, hogy a társadalmi kapcsolatok felszámolására ösztönzi az egyént. „Számító hedonizmust” követel az embertől, hiszen akár a baráti kapcsolatok, akár a család idő és pénz szempontjából rossz befektetésnek számítanak (Featherstone et al. 1997).

A társadalom tagjai különféleképp fogadják az individualizáció és a fogyasztói kultúra kihívásait. Az egyik véglet a passzív, „engedelmes” magatartás: a sodródás, pillanatnak élés, amely az emberi kapcsolatok kiüresedésével és a kapcsolati nehézségek terhével jár; a másik oldalon ugyanakkor megjelenik a közösségi kapcsolatokat építő, aktív magatartás is (Tomka 2001; Tari a, b). A liturgikus körtáncok mai formájukban ilyen vállalkozásnak is tekinthetők, mert az Istenre és az emberekre irányuló szeretet találkozik bennük: a középpont felé tartó mozgás mellett jelen van a kör mentén, mint életúton való közös mozgás is.

A liturgikus körtánc intenzív, pozitív közösségi tapasztalatot nyújt. Átélhetővé teszi azt a tanítást, hogy a kör közepét körülvéve (vagyis Isten jelenlétében) milyen közel kerülhetnek egymáshoz az emberek. A kézfogás gesztusa kifejezi a másik iránti elfogadást és támogatást a körben, ugyanakkor egységbe fogja a táncolókat. A táncolók között létrejön egy közös, megosztott tér, ahol együtt, egy ritmusra mozognak a középpont körül. Ebben a közegben rövid időn belül kialakul az egymáshoz tartozás, egység érzése még akkor is, ha nagyon különböző életkorú és kulturális hátterű emberek táncolnak együtt.

A körtánc így lehetőség lehet az ökumenikus szemlélet megvalósítására is. A mozdulatok egyetemesek. Az adott táncot pedig ki-ki egyedien, saját spiritualitásának megfelelően élheti meg, így kikerülhetők a különböző vallású emberek közötti hitviták. Az élet forrása mindnyájunk számára ugyanaz, s megosztható az ezzel való találkozás élménye, amelyet nem korlátolnak különféle meggyőződések.

(Teljes cikk és hivatkozások:  Embertárs folyóirat, 2013/2)