El camino: a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető zarándokút, melyet a 10. század óta járnak többnyire gyalogos zarándokok. El camino: Európa kulturális útvonala, az EU kulturális öröksége, EU-s pályázatok tucatjaiból jól kiépített útvonal- és szálláshálózat. El camino: több száz kilométer kihívás, kaland, kelta misztika és ezoterikus energiák. El camino: Shirley MacLaine, Paulo Coelho, Tolvay Ferenc milliós példányszámú bestsellerei. El camino: sárga nyilak és kagylók útjelző táblán, vendéglőn, pólón, üdítő-automatán. El camino: az unokaöcsém tavaly volt, a szomszédasszonyom pedig most készül. El camino: egyszer majd én is elmegyek, ha lesz hozzá elég pénzem és szabadságom …el camino: egy lehetőség arra, hogy külső utad olyan belső úttá váljon, mely közelebb visz önmagadhoz.

3. rész
Útban önmagad felé - a kagylóhéjba rejtett igazgyöngy
Napjainkban szakirodalmat kell bogarásznunk, hogy megtudjuk, hogyan zarándokoltak elődeink. Bevallom, amikor az első utamra készülődtem, többet foglalkoztam a megfelelő bakancs kiválasztásával és a hátizsákom mérlegelésével, mint a zarándokhagyományok kutatásával, de szerencsére az út tele van olyan ma is élő szokásokkal, melyeket fel tudtam használni zarándoklatom elmélyítésében. Középkori hagyomány, hogy aki Santiagoba tart, nyakába akaszt vagy zsákjára tesz egy nagy fésűs kagylót, Szent Jakab apostol attributumát. A nagy kagyló a zsákomon nemcsak nekem jelezte, hogy hová tartok, hanem azoknak is, akikkel találkoztam. Idegen emberek segítettek önzetlenül vagy egyszerűen csak mosolyogtak rám, mert látták, hogy zarándok vagyok. Szép lassan felismertem, hogy én magam is jellé válok a világ számára, mint a kagyló, mely a keresztény hagyományban az isteni természetét magába rejtő Jézus Krisztus szimbóluma. Egy hónapos vándorlás során egyre jobban sikerült hátam mögött hagyni az itthoni életemet, egyre inkább kinyílt a szemem a jelenre: megtanultam a jelenben élni – az itt és mostra figyelni. Csodálatos élmény volt folyamatosan a természetben járni és rátalálni a magam ritmusára. Egy természetellenesen felgyorsult világban élünk, ahol repülővel és autóval pillanatok alatt hihetetlen távolságokat száguldunk át, miközben a lelkünk arra vágyna, hogy lehajoljunk egy útszéli virághoz vagy elmerüljünk a napfelkeltében. Rájöttem, hogy mekkora békét és harmóniát ad a természet közelsége. Azt sem gondoltam volna, milyen boldogságot jelenthet egy forró nap végén, pár korty friss kútvíz, egy ócska matrac a szálláson vagy egy alma, amit a faluszélen nyomtak a kezembe, csak úgy, szeretetből. Három trikó és két nadrág pedig tökéletesen elég egy hónapra. Onnan nézve egyszerre nevetségessé váltak itthon felhalmozott „kincseim”. Egy idő után azon kaptam magam, hogy kívülről, felülről látok rá az otthoni életemre, végre teljesen kiszakadtam abból a mókuskerékből, amiben pörögve szó szerint kilátástalannak látszott az addigi életem.
A zarándokok évszázadok óta követ visznek otthonukból és leteszik valahol az út mentén. Sokfelé magasodnak már kisebb kőkupacok a caminó két oldalán és van egy hely Santiago előtt egy héttel, ahol egy vaskereszt (Cruz de ferro) tövében már egész domb magasodik ezekből a kövekből. 2005-ben már az úton járva hallottam erről a rendkívüli helyről. A közelben felszedett kővel mentem fel a dombra és hosszan olvasgattam a kövekre írt neveket, dátumokat, mondatokat. Hat évvel később már több hónapja az asztalomon állt az a kő, amit a vaskereszthez akartam vinni. 30 név került rá. Az osztályom írta rá májusban, a ballagáson, amikor nyolc év után elbúcsúztunk egymástól. Sokkal többet jelentett nekem ez a kő és a hordozása, mint pusztán egy régi szokást: kifejezte az elmúlt 8 évet, a hálámat, hogy részese lehettem annak, ahogy 30 kisgyerekből ifjú felnőtt lesz, ugyanakkor súlya is volt ennek a kőnek, ahogy az osztályfőnökség sem csak öröm és sikerélmények sorozata: sokszor nyomasztottak kudarcok és a gyerekekért érzett felelősség. A kőlerakás gesztusa segített elengedni a múltat és megerősödnöm, megújulnom a hivatásomban.
Az úton megtapasztaltam fizikai korlátaimat is: megéltem, hogy a szenvedés értelmet nyerhet, ha felajánljuk másokért. A gondviselés pedig kézzel fogható valóság. Mindig megkaptam azt, amire a legnagyobb szükségem volt, legyen ez egy vízcsap, egy árnyékot adó fa, egy szivárvány, egy sms vagy egy ismeretlen útitárs. Ezek a tapasztalatok láthatatlanul erősítették az Életbe vetett bizalmamat és segítettek abban, hogy egyre jobban elfogadjam magamat is, mint értékes igazgyöngyöt a kagylóhéjban.