Éva hosszú évtizedek óta dolgozik beteg idősek mellett. A lelkes, odaadó munkavégzés, a növekvő feladatmennyiség egyre több áldozatot követelt, mígnem Éva megtapasztalta a „szakmai” kimerülést. Az újrakezdésről beszélgettünk.

 

  • Nagyon nehéz időszakon vagy túl. Hogyan jutottál el a „mélypontig”?
  • Azt hiszem, nagyon egyszerű a válasz: hosszú évek áldozatos munkájával. Kimondva elég humoros – a „túl” lelkiismeretes munka egyben a saját kimerülésem munkálása is volt. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne legyünk lelkiismeretesek! Hiszek abban, hogy a segítő szakmákban teljes lényünkkel vagyunk jelen, ezért különleges intenzitással végezzük a munkánkat. Éppen ezért, a lelkiismeretesség mellett, nagyobb figyelmet kellene szentelni önmagunkra. Nálam ez hiányzott, sajnos.
  • Hogyan tudatosult benned, hogy baj van?
  • Én, aki szinte minden reggel fantasztikus lelkesedéssel indultam neki a napnak, egyre erősebben éreztem, hogy nincs kedvem a munkához. Lassan elveszítettem a belső érzelmi „töltetet”. Racionálisan mindvégig tartottam a frontot, de belül mintha kiüresedtem volna. Aztán fizikailag is egyre megterhelőbb lett minden. A fáradtságom szinte állandósult. A betegekkel való kapcsolat pedig már nem motivált szakmailag, ami azelőtt erősségem volt, abban már bizonytalannak éreztem magam. Bár részt vettem szupervíziókon, ez kevésnek bizonyult. Akkor vallottam be magamnak, hogy több segítségre van szükségem, amikor eljutottam a mélypontra, és úgy éreztem, nincs remény. Azt gondolom, hogy a legfontosabb felismerés ez volt: nincs más út, mint a segítség.
  • Milyen segítséget vettél igénybe?
  • Talán sokan vagyunk segítő szakmában dolgozóként, akik úgy hisszük, könnyű segítséget kérni. Számomra ez is fontos felismerés volt: nehéz volt segítséget kérnem. Sokáig élt bennem rejtetten az a gondolat, hogy meg kell tudnom oldani a helyzeteket. Végül is segítő vagyok, vagy mi. A szupervízió és az önismeret fejlesztés mindig is része volt az életemnek, de a mélyponton ez nem volt elég. Mentálhigiénés szakember és pszichoterapeuta segítségét is kértem. De azt gondolom, mindenki helyzetéhez más és más illik, mindig a saját helyzetnek megfelelő segítséget kell megtalálnunk.
  • Mi történt ezután?
  • A segítő folyamat során újra-tanultam a megküzdést, és a kapcsolódást önmagammal, a családommal, barátaimmal és a munkámmal is. A legfontosabb az erőforrásaim újra-felfedezése volt. Erős motivációt jelentett, hogy új dolgokat kezdtem el tanulni, ezzel újra kinyílt a világ, új töltekezési lehetőségeket fedeztem fel. Hálás vagyok a barátaimnak, akik különösen nagy támaszt nyújtottak nekem, mellettem voltak, amikor szükségem volt rájuk. Beszélgetésekre, kirándulásokra, közös programokra hívtak. 
  • Hogyan hatott mindez a munkádra?
  • Újra motivált lettem. Igyekeztem kis lépésekben teret engedni a munkakedvnek, nehogy ismét túlzásba vigyem…
  • Mit jelent számodra most, figyelmet szentelni önmagadra?
  • Ahhoz, hogy hosszú távon lelkesedéssel, jó minőségű segítő munkát végezzünk, mindenekelőtt tisztelnünk kell a saját határainkat - ehhez azonban ismernünk kell őket. Ma már tapasztalatból tudom, amit a pályám kezdetén még csak sejtettem: a határok ismerete és tisztelete nem „opció”, hanem előfeltétel. A határok ismerete sem elég önmagában, tisztelnünk és védenünk kell a határainkat. Ha mindig „kivételeket” gyártunk nemes ügyekre hivatkozva: pl. „Tudom, hogy ez már túlmegy a határaimon, de bevállalom, mert…”, egyre frusztráltabbak leszünk.  A másik, határokkal összefüggő terület az önismeret folyamatos fejlesztése. Ahogy előre haladunk a szakmában és az életben is, szakmailag és emberileg is folyamatosan formálódunk. Folyamatosan „követnünk” kell a belső érésünket, önreflexióval, szupervízióval – bármilyen számunkra közeli önismeret-fejlesztő eszközzel. Az önmagamra fordított figyelem most már azt is jelenti számomra, hogy időnként felteszem magamnak a kérdést, hogy mit szeretnék csinálni, csak azért, hogy kedvemet leljem benne?
  • Van-e olyan tanulság a saját utad tükrében, amelyet fontosnak tartasz beteget gondozó családtagok számára?
  • A legfontosabb a határok tisztelete és az önismereti munka után, ezekkel együtt, a tudatos tervezés. A terveink között, a munka és a családi teendők mellett mindig szerepeljen a töltődés, pihenés, és az önreflexióra szánt idő. Minden nap szakítsunk egy kis időt önmagunkra is. Ha másként nem megy, legyen erre külön védett sávunk a naptárban!

Tróbert Anett