A remény önmagában nem elég, a siker kulcsa, ha reményeink cselekvéssel és kitartással párosulnak!

Vágyott céljaink tipikusan akkor a leginkább reményt keltőek, ha különlegesek, de egyben elérhetőek – emellett sem túl távoliak, sem túl közeliek. 

 „Amíg élek, remélek”

Vagy, ahogy latinul írja az olasz filozófus és gondolkodó Giordano Bruno az 1500-as évek közepén:  „Dum spiro, spero” –  és ha végiggondoljuk, legtöbbünknek ma sem kell sokat törnie a fejét azon, hogy mikor fogalmazta meg utoljára magában, esetleg hangosan valakinek, valahol az aktuális reményét.  Mint például „Remélem, odaérek időben. Remélem, nem kell sokat várni. Remélem, örülni fog az ajándéknak. Remélem, eljön a randira. Remélem, megkapom az állást. Remélem, megsül a piskóta. Remélem, hamar jobban lesz… stb. (...) Korunkban több szinonima is született a fogalom megnevezésére: bizakodás, reménykedés, hit, bizalom, reménység.  Mindemellett a remény, mint lélektani konstruktum a múlt szá­zad hetvenes éveiben önállósul, amikor kiemelkedik a filozófiai és a teológiai megközelítések hátteréből. Az új évezred beköszöntével főként a pozitív pszichológia területéről származnak azok a tudományos igényű kutatások, amik a remény egyes tartalmi összetevői – mint a jövendőre irányultság, a pozitív érzelmek és beállítódások –, vagy a kreatív megküzdés által inspiráltak.

De vajon miben ragadható meg ez a hétköznapok szintjén sokunk által használt fogalom, mint pszichológiai jelenség?

Mi a remény?

Aktuálisan biztos Ön is meg tudja fogalmazni. Meghatározása mégis összetett feladat, mert több életkoron átívelve életünk több területét átszövi. Egy lehetséges meghatározás szerint a remény a jövőnkre, a számunkra értékes, de nem túl távoli célunk elérésére irányuló várakozásunk, amit általában az aktuális, nem kielégítő állapotunk idéz elő. Mindennapjaink során legtöbbször a remény szót használjuk, és ez sugallhatja azt számunkra, hogy egyszerűen kifejezhető, egyszerű tartalmú fogalom. Azonban nem is gondolnánk, hogy a tudományos szakirodalomban milyen sokféle értelmezéssel találkozhatunk. Például a remény mint állapot (reménykedni valamiben), a remény mint megküzdés, remény, mint belső energia illetve a reménykedésre való hajlam, mint személyiségvonás egyaránt fellelhető a különböző megközelítésekben.

Reményeink ideje

Mikortól és meddig vannak reményeink?

Erik Erikson fejlődéspszichológus elméletét alapul véve, megállapíthatjuk, hogy már csecsemőként találkozunk a reménnyel. Gondolta volna, hogy még beszélni sem tudunk és már képesek vagyunk remélni? Az eriksoni pszichoszociális fejlődésmodell 8 szakaszt különít el, amelyeken az egészséges fejlődésmenetű ember a csecsemőkortól kezdve a késő időskorig végighalad. Lelki fejlődésünk során minden szakaszban új kihívásokkal szembesülünk, amiket megoldva az adott szakaszra jellemző énerő lesz a jutalmunk. A legelső pszichoszociális erő: a remény.

Csecsemőként a szüleinknek vagyunk teljesen kiszolgáltatva, szükségleteink kielégítéséről ők gondoskodnak.  A szüleinkkel közös interakció (pl.: a korai baba-mama kapcsolat) az, ami Erikson szerint meghatározza a későbbi bizalom kialakulását. Ha valamilyen okból a szülő nem képes biztos környezetet fenntartani és a gyermek alapvető szükségleteit kielégíteni, bizalmatlanság lesz az eredménye, ami később frusztrációhoz, gyanakváshoz, önbizalomhiányhoz vezethet. Amikor a baba, majd a kisgyermek szükségletei megfelelően (pl.: megfelelő időben és mennyiségben) ki vannak elégítve (táplálék, kényelem, érzelmi biztonság stb. elérhető), akkor a gyermek megtanul bízni a körülötte lévőkben, amit élete későbbi részében az elsődleges gondozón kívül másra is kiterjeszt.

Másfelől a gyermekek viselkedése bennünk, felnőttekben is felkelti a vágyat arra, hogy reményt nyújtsunk, így előhívja bennünk azt az erőt, ami a gondozásukhoz kell.

A fentiekből kiindulva tehát a remény a csecsemőkorunkból táplálkozó, felnőttkorunkat is kísérő tartós hit abban, hogy legmélyebb vágyaink teljesülhetnek.

A remény mindemellett folyamatosan személyes jelentéssel ruházza fel élettörténeti eseményeinket. Sajátos időbeli kölcsönhatás jellemzi – nem csupán múltbéli tapasztalataink vannak hatással jövőbeni elvárásainkra, hanem ami a jövőben remélhetőnek tűnik, az is befolyásolja azt, hogy a múltunkat, hogyan értékeljük.

Miért jó, ha reménykedünk?

A remény, mint lélektani jelenség szociálpszichológiai és egészségtudományi jelentőséggel bír. Kulcsszerepet játszik például munkaegészségünk megőrzése és fejlesztése tekintetében, az önmenedzsmentben és a karrierépítésben. Pozitív pszichológiai aspektusa, hogy a remény közvetít az egészség főbb dimenziói és faktorai között, pozitív együttjárást mutat a mentális egészség két fontos összetevőjével: az élettel való elégedettséggel, valamint az önbecsüléssel. Általában hatékony előjelzője a gyógyulás valószínűségének, ezáltal a jobb életminőség garanciája. A személyes kompetenciáival jól gazdálkodó, akadályok közepette is pozitív mérleget vonó és céltudatosan előretekintő, reményteli ember a huszonegyedik században az életképesség ideáljaként jelenhet meg. Kutatási eredmények támasztják alá, hogy akiknél a remény magasabb értékeit mérték, bonyolultabb célokat tűztek maguk elé, és akadály esetén hatékonyabbnak bizonyultak alternatív megoldások keresésében. A remény pozitívan motivált lelkiállapot, amiben úgy tekinthetünk önmagunkra, mint aki személyes hatóerővel rendelkezik, amelynek segítségével aktívan közreműködünk saját sorsunk alakításában. Ha a múltban és a jelenben sikeresen elértük kitűzött céljainkat, a jövőben is ezt tételezzük fel önmagunkról. A vágyott céljaink tipikusan akkor a leginkább reményt keltőek, ha különlegesek, de egyben elérhetőek – emellett sem túl távoliak, sem túl közeliek.

Túlzott remények

Felmerülhet a kérdés: ha a remény alapvetően pozitív dolog, vajon el lehet-e túlozni? A válasz igen, ha a reményeink nem a realitáson alapulnak. Ha nem vesszük tudomásul hatóerőnk végességét. Az az optimális, ha alázattal belátjuk a tudásunk határait, ha elfogadjuk, hogy nem lehetünk teljes befolyással társas környezetünkre, és nem kontrollálhatjuk teljes mértékben a jövőnket. Vagy épp ellenkezőleg: túlzottan kontrollálni szeretnénk mindent, és a reménykedés mellett nem cselekszünk.

A remény önmagában nem elég, a siker kulcsa, ha a reményeink, cselekvéssel és kitartással párosulnak!

Fejleszthető a reményre való képességünk?

A tudományos válasz: igen! A remény fejleszthető képesség, amelynek tartóssága és kiterjedtsége növelhető, akár a neveltetés során, akár későbbi jelentős életesemények idején előálló társas hatások (pl.: kórháziterápiás közösség, civil egyesületi, egyházi aktivitások stb.) által erősíthető, és így a személyes azonosságtudat elemévé válhat.

Legtöbben minden év és/vagy tanév fordulóján tudatosan is élünk vele, valahogy úgy, mint, ahogy Alfred Tennyson 19.századi angol költő is tette: „A remény mosolyogva lépi át az újév küszöbét, miközben azt suttogja: ez az év boldogabb lesz.” Reméljük! Remélünk.

Forrás: Mindennapi Pszichológia,  https://mipszi.hu/cikk/180902-remelem

Az írást a Szerkesztőség szíves engedélyével közöljük.