A minap valaki megkért, mondjam el egyik emlékezetes gyerekkori karácsonyi emlékemet. Zavarba jöttem. Hogy miért? Talán a „választék” bősége miatt? Nem, ez így pontatlan volna. Hát akkor? „Karácsonyi emlék” címén épp ezt szeretném megírni.

Az történt ugyanis, hogy a föltett kérdésre, részletek helyett, valami módon gyerekkorom egésze rohant meg. De a két ige, mit előbb használtam, máris rossz, hiszen ez a kép nélküli, képeken túli emlékkép oly intim volt, hogy jelenléte leginkább az égbolt mozdulatlanságára hasonlított. De miért jutott eszembe gyermekkorom egésze? Azt hiszem, azért, mivel a gyerekkor, és épp egészében, épp lényege és egésze szerint: karácsonyi.

És ugyanez természetesen fordítva is igaz. A karácsony hangulata, szertartása, szimbolikája, ezer népszokása – soroljam még? – szinte mindent fölmutat, ami szép és igaz a gyermeki érzékenység világában egyáltalán föllelhető.

Ahogy a karácsony a megtestesülés csodájával együtt valamiképp az örök gyermeki legszebb megfogalmazása, éppúgy minden, még a legszomorúbb gyerekkor is, „karácsonnyal terhes”.

Abban, amiben minden gyerekkor találkozik, ott, azon a „ponton” – úgy érzem, öröktől ott áll mindannyiunk karácsonyfája. Megváltásunk záloga egyetemes betlehemi csillagával.

Ezért hozott hát zavarba a kérdés, s merült fel bennem válaszul egész gyermekkorom – némán és kimondhatatlanul.

(Új Ember, 1970. december 20.)