Mária évekig tartó betegségben kísérte, támogatta, gondozta Édesanyját. Bár a családi gondozói szerep számos nehézséggel jár és gyakran igen megterhelő feladat, szép gyümölcsöket teremhet, például megerősítheti a gondozást felvállaló családtag és a beteg kapcsolatát.  Mária a gondozói feladat során megélt pozitív élményeiről, az élethez való pozitív hozzáállásáról, a szülői lelki örökségről, a szeretet és a hit erejéről mesélt.

 

• Hogyan kezdődött a családon belül a gondozói tevékenysége?

 

• Egy Veszprém megyei településen, Kislődön születtem, ahol szüleimmel és két testvéremmel, a nővéremmel és a bátyámmal éltünk együtt. Nagyon szép gyermekkorunk volt. A szüleink élete küzdelmes volt, de számukra mindig az volt a fontos, hogy tanuljunk, és az életben megálljuk a helyünket – mindent meg is tettek ezért. A tanulmányaink kapcsán elköltöztünk a szüleinktől mind a hárman. Én 1985-ben a soproni egyetemi tanulmányaimat követően Budapestre kerültem, ott éltem és dolgoztam egy külkereskedelmi vállalatnál. Hétvégente általában én is, és a testvéreim is hazautaztunk a szülőkhöz. 1992-ben meghalt az édesapám, édesanyám így egyedül maradt. 1994-ben úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm a szülőfalumba, a szülői házba, és az addig végzett munkámat – ami egyébként faipari export, külkereskedelmi tevékenység Olaszország felé, ezt végzem a mai napig is -, egyedül, vállalkozóként folytatom majd. Ezért a döntésemért máig hálás vagyok a sorsnak. Édesanyám ekkor 69 éves volt, még jónak mondható fizikai és szellemi állapotban. Teljesen ellátta a háztartást, a kertet, olykor még nekem is segített, például fogadta a telefonokat, faxokat, ha vidékre kellett mennem. Egyfajta titkárnői feladatokat is ellátott mellettem, nagyon szerette, mert látta, hogy nincs egyedül és még a segítségemre is lehet. Kialakítottunk egy nagyon szép együttélést, ami visszagondolva mindkettőnk számára nagyon megható volt. Az én hazajövetelem Budapestről magával hordozta azt a döntést is, hogy ha ő megöregszik és szüksége lesz rá, természetesen ápolni fogom.

 

•  Nagyon szép kapcsolatuk volt, a kölcsönösség, viszonosság fejeződött ki a gondozói, segítő kapcsolatban is. Mikor kezdődött a gondozási feladat?

 

• 2018-ban, amikor édesanyám már 93 éves volt. Előtte is voltak egészségügyi problémái, amiket azonban szépen helyrehoztunk. A legnagyobb problémát a csontritkulás okozta, ami élete végéig elkísérte. Gyógyszerekkel ezt is szinten tartottuk, de befolyásolta a mozgását, mozgásában korlátozott lett. Minden eszközt megadtam számára, ami segítségére lehetett, először bottal, majd rollátorral közlekedett, az ápolási ágya is több funkciós volt. Ha kedve volt sétálni, kitoltam a faluba kerekesszékel kirándulásra. Sportolásképpen sokat labdáztunk. Azt hiszem, nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott életet élhetett velem és időnként hazalátogató másik két gyermekével, ami bizonyára nagy lelki megerősítést jelentett számára. 2018 februárjában viszont érte el egy kétoldali tüdőgyulladás, ekkor nagyon legyengült, kórházba került. Újra felépült, de állapota már nem lett újra olyan, mint korábban - tulajdonképpen ettől kezdve ápoltam élete végéig.

 

 

• Említette, hogy sok mindenben segített az Édesanyjának, például a mobilizálásában,  elvitte sétálni, megpróbálta a lehető legtovább támogatni az önállóságát. Amikor rosszabb állapotba került, milyen új gondozási feladatai adódtak?

 

• Tulajdonképpen ez egy folyamat volt. Úgy alakítottam az időbeosztást, hogy a munkámat se hanyagoljam el. Mindig imával kezdtük és zártuk a napot, ezt a mai napig követem. Aztán jöttek a rendszeres napi programok, tisztálkodás, étkezés, gyógyszerezés. Az étkezéseket követően ő mindig kereste az alkalmat, hogy valamilyen tevékenysége is legyen, például kisebb feladatok, vagy szép dolgokkal is foglalkozott, amelyek örömmel töltötték el - például rendszeresen elővette a családi albumot. Sokat olvasott, amíg a látása nem gyengült meg. Rendszeresen hallgatta a rádiót is, érdekelték az egyházi műsorok. Nap közben, ha lehetett, kiültettem az ablak elé, hogy lássa a kinti életet. Az ápolása tulajdonképpen olyan feladat volt, amit az egészségügyben, kórházakban is végeznek.

 

• Ameddig lehetett, aktív maradt, amikor pedig már nem tudott mozogni, olyan tevékenységet keresett, amit fekve is lehetett végezni. Ön mindvégig segítette abban, hogy a külvilággal is kapcsolatban maradjon – lehetősége volt kinézni, kitekinteni a világra.

 

• Igen, nagyon igényelte ezt. Szellemileg nagyon friss volt, élete végéig.

 

• Minden nap Ön végezte az ápolási teendőket, volt-e előképzettsége, ami segített ebben Önnek?

 

• Nem volt, az évek során próbáltam tanulni, tájékozódni. Törekedtem arra, hogy elsajátítsam a gondozásához szükséges ismereteket. Tanulási folyamat volt ez számomra, nagyon sok egészségügyi problémát és terápiát ismertem meg.

 

• Igénye volt rá, hogy önmagát képezze erre?

 

• Igen, az interneten is rengeteget olvastam, és sok választ kaptam az orvosoktól is.

 

• Felmerült-e, hogy segítséget kérjen a gondozáshoz?

 

• Nem tartottam szükségesnek, mivel a munkámat itthonról is tudtam végezni, így az Édesanyám ellátása bőven belefért az időmbe.

 

• Megkönnyíthette a gondozást az is, hogy együtt laktak. Édesanyja nem maradt felügyelet nélkül.

 

• Így van, csak rövid időre, amikor elmentem a munkám miatt, de ezt igényelte is, szüksége volt néhány óra csendre, amikor egyedül lehetett. Ami segítséget igénybe vettünk, az az ápolási díj. Az ezzel járó procedúrán végig mentünk, a kiemelt ápolási díjat igénybe vehettem, de mást nem tartottam szükségesnek.

 

• Ahogy mesél a kapcsolatukról, érezhető, hogy nagyon jó viszonyban voltak, a gondozás viszont egy intim szerepkör, olyan tevékenyég, ami akár meg is terhelhet egy közeli rokoni köteléket. Hogy viselte az Édesanyja, hogy gyermekeként Ön a gondozója?
• Nagyon türelmes, toleráns személyiség volt, ezt jó volt látni, sokat tanultam tőle. Édesanyám ajándékként élte meg, hogy mellettem, a támogatásommal élhette meg az öregkort. Biztonságot jelentett neki, és így éltem meg én is.

 

• Volt-e olyan dolog, ami nehézséget okozott Önnek a gondozás során?

 

• Igen, hiszen az élet tele van küzdelmekkel, nehézségekkel, de ezeket mindig úgy próbáltam elfogadni, mint az élet velejárói - úgy álltam hozzá, hogy ha lehet, oldjuk meg, de ha nem lehet megoldani, akkor fogadjuk el, hogy mindent nem tudunk megoldani, vannak emberi korlátaink. Az ápolást nehézségekkel járó örömként éltem meg, de ehhez kellett egy olyan természet is, mint az enyém, amellyel úgy érzem a Jó Isten megajándékozott.

 

• Sokat jelentett az Ön való pozitív hozzáállása az élethez, a nehézségekkel való pozitív megküzdés tapasztalatai, mindez segített Önnek a gondozási nehézségek során is.

Ha mégis adódott nehézsége, tudott-e segítségért fordulni valakihez?

 

• Igen, a munkám kapcsán sokszor el kellett mennem, így segítségre volt szükségem. Több személyhez is fordulhattam, akiknek ezúton is hálával és köszönettel tartozom. Az utóbbi években egy barátom volt itt édesanyámmal. Már nyugdíjas lett, de korábban egészségügyben dolgozott, őt elfogadta édesanyám. Ez egy stabil, támogató kapcsolat volt szükség esetén, de a testvéreimre is számíthattam. Ők még aktív dolgozók voltak, a bátyám Budapesten, a nővérem Bécsben élt, de természetesen segítettek, amikor tudtak.

 

• Nem maradt soha támasz nélkül. Mi az, amiből erőt tudott meríteni a gondozás során?

 

• Az édesanyám melletti időszakban a hitből fakadó erő tudott átsegíteni, azt gondolom, ezért tudtam ilyen boldogan végezni az ápolását. Úgy éreztem, hogy amit egy édesanya adni tudott a gyermekének, az életet, azt a legnagyobb méltósággal és szeretettel kell tudni visszaadni. A gyász feldolgozásában is ez segített, hogy nagy méltósággal tudom elfogadni.

 

• Nagyon köszönjük, hogy megosztotta velünk azt a szép utat, amit együtt járhattak be!

 

T.A.