Mt, 25,1- 13:  1 „Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. ² Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. ³ Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. ⁴ Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben. ⁵ Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. ⁶Éjfélkor aztán kiáltás támadt: ‘Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!’ ⁷Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbe hozták lámpásaikat. ⁸ Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: ‘Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.’ ⁹ Az okosak ezt válaszolták: ‘Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.’ ¹⁰Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. ¹¹Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: ‘Uram, uram! Nyiss ki nekünk!’ ¹²De ő így válaszolt: ‘Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.’ ¹³Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.”

„A vőlegény késett.”

            Csaknem kétezer éves keresztény alaptapasztalat. A Vőlegény késik. A világ pedig megy tovább. Az ártatlan Bárány, Isten szenvedő szolgája, a szelíd és alázatos szívű Jézus még nem jött vissza hozzánk országában. Legalábbis nem jött el, hogy véglegesen átvegye a hatalmat világunk fölött. Nem jött el úgy, avval az erővel és egyértelműséggel, amint azt az evangéliumok ígérik. Nem jött el világunk Bírájaként – pedig oly nagy szükségünk volna Isten igazságosságára és irgalmára.

            A Vőlegény késik. Lángoló szívvel, örömmel és szomorúsággal, de várjuk Őt. Lehet, hogy Istennek más terve van – velünk, világunkkal, az egyházzal, a történelemmel? Lehet, hogy félreértettük Őt? Lehet, hogy Fiát túl hamar visszavártuk? Lehet, hogy megfeledkeztünk egyéb szavairól? Lehetséges, hogy saját szeretetünk s belőle fakadó türelmetlen vágyakozásunk vakká tett Isten teljességgel önzetlen és türelmes, épp ezért számunkra titokzatos szeretete iránt? – Lehet, hogy mindnyájan belefáradtunk, elálmosodtunk és elaludtunk – akár a példabeszéd tíz szüze – okosak és balgák egyaránt?

            Az éjszakát egy kiáltás ragyogó hangja veri föl. Lándzsaként hatol át a sötéten. Döfése egészen az olvasó szívéig ér. Alig hiszem, hogy lenne olyan ember, akit, ha egyszer is elér e lándzsadöfés, képes volna azt feledni. Az öröm különös érintését s a belőle fakadó vágyakozásét. A Vőlegény jövetelének örömhírét. A késedelem ellenére, a várakozók csüggedése vagy elernyedése ellenére Vőlegényünk megérkezik.

            A kiáltó szózattól fölragyog az éjjel – nemcsak az evangéliumi szüzek, hanem a mi számunkra is. Isten szava bensőnkbe hatolva meg tudja nyugtatni nyugtalan szívünket. Amint Szent Ágoston írja Istennek Vallomásaiban: „megalkottál minket önmagadra, és nyugtalan a szívünk, amíg el nem nyugszik benned.” Az ember útja Istenben ér célba. Feléje tartó utazásunk közben pedig Isten tudja megnyugtatni, bátorítani, vigasztalni, megerősíteni szívünket. Ő tudja sötétségünket bevilágítani sugarával. Ő tudja szívünkbe helyezni szavát. Ő tud megszólítani, tudja az örömmel és szomorúsággal egyként egyre inkább saját Maga felé fordítani szívünket.

            Az egyre inkább Isten felé forduló szívben pedig fokozatosan megszületik az igazi keresztény remény. Az a remény, amely már nem egyszerűen a mi emberi gyöngeségünkön, hanem Isten erején és ígéretén alapul. Reményteljesen tudunk nézni életünkre, világunkra, ha egyre inkább végső célunkra, Istenhez érkezésünkre figyelünk. Mert a nagy ígéret ez: a Szentháromságos Istennel való végső, teljes közösségünk, melynek átalakító és gyógyító valósága kiterjed kapcsolatainkra és világunkra. Átöleli majd az egész valóságot.

            Isten már most ölelésében tart minket, mindeneket. Mégsem rohan le semmit. Nem kényszerít, inkább szólít. Ha odafigyelünk, szava fényt gyújt a sötétben. Hitünk végső, nagy távlatába állít. Emlékezetünkbe idézi Szent Pál szavait: „S így mindig az Úrral leszünk.”

Bakos Gergely OSB    (Évközi XXXII. vasárnapra A évben, 2020. XI. 8-án)