A közös emlékezés fenntartója
A múltban az emberek nagy tisztelettel voltak az öregek iránt. Ovidius, a latin költő írta: „Nagy volt egykor a tisztelete az ősz fejnek.” Néhány évszázaddal korábban Phokülidész, a görög költő így figyelmeztetett: „Tiszteld az ősz hajt: a bölcs öregeket ugyanúgy tiszteld, miként atyádat”.
És ma? Ha a jelen helyzetet tüzetesebben szemléljük, megállapíthatjuk, hogy néhány népnél a kort megbecsülik és igen nagyra tartják; másutt viszont egészen más a helyzet az ember használhatóságát és produktivitását az első helyre helyező lelkület miatt. Ebből következően az ún. harmadik vagy negyedik életkort gyakran lebecsülik, s az öreg embereknek szembe kell nézniük a kérdéssel: vajon a létüknek van-e még valami haszna?
Sőt egyesek odáig merészkednek, hogy sürgetve javasolják az eutanáziát mint a nehéz helyzetek megoldását. Sajnos az eutanázia fogalma ezekben az években elveszítette azt az iszonyatos jellegét, mely természetszerűen ébred föl azokban, akik fogékonyak az élet tiszteletére. Kétségtelenül előfordulhat, hogy elviselhetetlen fájdalommal járó, nehéz betegségben megkísérti a beteget, hogy mindent föladjon. Az is megtörténhet, hogy hozzátartozói vagy ápolói félreértett együttérzésből késztetést éreznek arra, hogy a „kellemes halált” (eutanáziát) tartsák értelmes megoldásnak. Ebben az összefüggésben emlékeztetnünk kell arra, hogy az erkölcsi törvény az ún. „túlbuzgó gyógyításról” való lemondást hagyja jóvá, és csak olyan kezelést igényel, amely az orvoslás normális követelményeihez tartozik. Az eutanázia azonban mint a halál közvetlen előidézése egészen más! Tekintet nélkül a körülményekre és a szándékokra, önmagában rossz cselekedet, az isteni törvény és az emberi személy méltóságának semmibevétele.
Sürgősen vissza kell nyernünk a helyes távlatot, melyből az élet a maga egészében szemlélhető. És ez a helyes távlat az örökkévalóság, melynek döntő előkészülete maga az élet, minden egyes fázisában. Az ember állandó érlelődésében az örökkévalóság felé vezető úton az életkornak is megvan a maga szerepe. Ebből az érlelődésből annak a társadalmi csoportnak is tudnia kell értékeket merítenie, melyhez az öreg emberek tartoznak.
A korban előrehaladott emberek segítenek abban, hogy több bölcsességgel szemléljük a földi adottságokat, mert ők az élet változandóságát már megtapasztalták, és éretté váltak. Az öregek a közös emlékezés fenntartói, s így kiváltságos értelmezői azon közösségi eszmék és értékek összességének, melyek hordozzák és irányítják a társadalomban az együttélést. Ha kizárnánk az öregeket, azt a látszatot keltenénk, hogy egy emlékezet nélküli modernség nevében elutasítjuk a múltat, melybe a jelen gyökerezik. Tapasztalatuknak köszönhetően az öregek alkalmasak arra, hogy értékes tanácsokat és tanításokat adjanak a fiataloknak. Az emberi törékenység, ami látványosan társul az öregséghez, ebben a megvilágításban késztetéssé válik a nemzedékeket összekapcsoló kölcsönös függés és a szolidaritás szükséges voltának fölismerésére. Hiszen mindenki rászorul a másik emberre, és gazdagodik annak adottságai és karizmái által.
A teljes írás itt olvasható: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=316
