Amikor dolgozom: belefeledkezem munkámba, és megfeledkezem magamról. S ez érvényes minden valódi érzésre és cselekvésre; ugyanez történik velünk, amikor szeretünk vagy elmélyülten gondolkodunk. Munka és szeretet mélységesen rokon abban, hogy közben megfeledkezhetünk önmagunkról. Mi több: amikor valódi elmélyüléssel közelítek egy problémához, legyen az saját magam legszemélyesebb problémája, paradox módon hasonlóképpen elszemélytelenedem. Az igazi figyelemnek bárki és bármi legyen is a tárgya, minden esetben ugyanaz a gyümölcse.

A munka az önzetlenség iskolája. És fordítva, az önző ember minden valódi tevékenységre, minden valódi szeretetre és megismerésre – beleértve a valódi önszeretetet és önismeretet is – képtelen. Az önző igazában sose dolgozik és sose gondolkodik egyszerűen azért, mert nem képes elfelejteni, szem elől téveszteni önmagát, önös érdekeit.

Kínálkozó paradoxon: megvalósulásunk föltétele önmagunk elvesztése. S ez nem csupán evangéliumi parancs: a mindennapok gyakorlata is ékesen – szinte foghatóan – bizonyítja.

De vajon nem ezt akarják, nem ezt kergetik az iszákosok és a különböző kábítószerek élvezői? Kétségtelenül igen. Csakhogy téves, eretnek úton. Valamiféle tökéletes önzés révén kívánnak eljutni a tökéletes önzetlenség állapotába. Paradicsomuk „mesterséges paradicsom”, aminek küszöbe épp nem a lemondás. Ők a világot kívánják elmosni, hogy zavartalanul lebeghessenek benne, szemben azokkal, akik a teremtés munkásaiként nyernek enyhületet és fölszabadulást.

Kemény törvény. De csak a héja az. Belseje ígéretesen és egyedül „édes”. Ugyanakkor gyönyörű előképe annak a boldogságnak, amikor „Istenben leszünk egyek”. Hogyan, kérdezhetné a földi képzelet? Hogyan valósulhatunk meg és létezhetünk tovább, beleolvadva és belefeledkezve Istenbe? Hát valahogy úgy, ahogy a munkába „belefeledkezve” valósulhatunk meg és szabadulhatunk fel igazán. Egyszóval: önzetlenségünk árán.

(Új Ember, 1974. április 28.)