7. törvény: A proaktivitás (a folyamatoknak elébe menő cselekvés) törvénye

 

Minden tett kiválthat egy vele megegyező vagy ellentétes válaszreakciót.

Bizonyára találkoztunk már olyan emberekkel, akik évekig passzívak és engedékenyek voltak, majd hirtelen kirobbantak, és csodálkoztunk, vajon mi történhetett velük. Többnyire a környezetükben keressük a hibát, pedig valószínűbb, hogy az éveken át felgyülemlett haragjuk robbant ki. A határok kialakításának e reagáló szakasza különösen azok számára fontos, akik bántalmazást szenvedtek. Ki kell szabadulniuk abból a tehetetlen áldozatszerepből, amelybe talán fizikai, talán szexuális bántalmazás, érzelmi zsarolás vagy manipuláció útján kerültek. Környezetüknek pedig örülnie kellene, hogy végre kezdenek „felnőtté válni”.

De vajon meddig? A reagálási szakasz szükséges, de nem elégséges a határok kialakításához. Egy kétéves gyerek esetében még helyénvaló lehet, hogy tiltakozásul borsóval dobálja meg az anyját, de negyvenkét éves korban ugyanez már nem tekinthető normálisnak. Döntő fontosságú, hogy a bántalmazások áldozatai haragot és gyűlöletet érezzenek tehetetlenségük miatt, de az „áldozatok jogainak” hangoztatása egész további életükben azt jelentené, hogy megrekedtek az „áldozatmentalitás” fogságában.

Érzelmi téren a reagáló hozzáállás elhúzódása egyre csökkenő nyereséget hoz. Reagálnunk kell, hogy rátaláljunk a határainkra, de amikor ez már megtörtént, tovább kell lépnünk. Végül is újra kapcsolódnunk kell az emberek közösségéhez, amire korábban csak reagáltunk, és egyenrangú kapcsolatokat kell kialakítanunk, úgy szeretve felebarátunkat, mint önmagunkat.

Ez a kezdete a proaktív fázisnak, amely a reagáló szakasz helyébe lép. Ekkor már képesek vagyunk használni szabadságunkat, melyet a reagálás során nyertünk, hogy szeressük és szolgáljuk egymást, örüljünk egymásnak. A proaktív módon cselekvő emberek határozottan

kimondják, hogy mit szeretnek, mit akarnak, mik a céljaik és mit képviselnek. Igencsak különböznek azoktól, akiket arról ismerünk, hogy mit gyűlölnek, mit nem szeretnek, mi ellen állnak ki, és mit nem hajlandók megtenni.

Míg a reagáló áldozatok elsősorban a szembenállásukról ismeretesek, addig a kezdeményező emberek nem követelik a jogaikat, hanem élnek velük. Az erő nem olyasmi, amit kikövetelhetünk vagy kiérdemlünk, hanem olyasmi, amit kinyilvánítunk. Az erő végső kifejezésformája a szeretet. A kezdeményező emberek képesek „úgy szeretni másokat, mint saját magukat”. Az ilyen emberek tisztelik egymást. Képesek „meghalni önmaguknak”, és „nem fizetni rosszal a rosszért”. Túljutottak a reagáló szakaszon, képesek szeretni, és reagálás helyett kezdeményezni.

Ne próbáljunk eljutni a szabadságig anélkül, hogy átmennénk a reagáló szakaszon, és átélnénk az ehhez fűződő érzéseket. Nem szükséges, hogy ezek a gyakran negatív érzések tettekben is megnyilvánuljanak, de ki kell fejeznünk őket. Sajátítsuk el és gyakoroljuk az önérvényesítő magatartást. A szükséges mértékig el kell távolodnunk a bántalmazó és másokat kihasználó emberektől, hogy képesek legyünk megvédeni saját „birtokhatárainkat” a további visszaélésektől, és birtokba vehessük végre mindazt a kincset, amit a lelkünkben találunk.

De ne rekedjünk meg ezen a szinten. A lelki érettségnek magasabb rendű céljai vannak, mint az, hogy „megtaláljuk önmagunkat”. A reagáló szakasz csupán egy állomás, identitásunk nem ebből fakad. Szükséges életszakasz, de túl kell lépnünk rajta.

 

Forrás: Dr. Henry Cloud - Dr. John Townsend: Határaink. Mire mondjunk igent és mire nemet? Harmat Kiadó, Budapest, 2012, 103-105.o. 

Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.

Információk a könyvről:

https://www.harmat.hu/uzlet/hataraink-atdolgozott-bovitett-kiadas/?gclid=EAIaIQobChMI8Kq00r7V6wIVlu3tCh2rowbWEAAYASAAEgI5M_D_BwE

A Kiadó honlapja: www.harmat.hu