A beszédet tanulni kell. Ez passzív folyamat. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, már létezik egy kész nyelv, amelyet fokozatosan magáévá kell tennie. Mindaz, ami írott, vagy íratlan beszéd formában a nemzet, illetve az emberiség történetében felhalmozódott, képezi azt az objektív szellemet (Hegel), amelyet kultúrának nevezünk. A fejlődő embernek be kell fogadnia, át kell vennie ezt a kultúrát, hogy emberi módon élhessen. Még biológiailag is olyan az ember természete, hogy érett felnőtté válása a többi emlősállattal szemben hosszú évekre kitolódik. Ez a gyermekkor és serdülőkor arra szolgál, hogy az ember az ősei által felhalmozott kulturális kincseket – a beszéd segítségével – magáévá tegye.

A beszéd szabályainak betartása által szocializálódik az ember, beilleszkedik a társadalomba és annak történelmébe. De a beszéd használata mégsem csupán passzív tanulásban és alkalmazkodásban merül ki. Minden ember bizonyos fokig teremtően alakítja tovább a nyelvet. E téren a költőknek és irodalmároknak van a legnagyobb szerepük. Ők azok, akik feltörik a szavak kérgét, új fordulatokkal gazdagítják a nyelvet, ráébresztenek a szavaknak csak sejtett jelentéseire, felfedezik a szavak zenéjét. Hol állna például a magyar nyelv, ha nem teremtettek volna bátran új szavakat a 19. század nyelvújító költői és írói? A nyelv nem „holt nyelv”, hanem olyan, mint egy hatalmas, élő, fejlődő szervezet.

Persze, nemcsak nyelvfejlesztők, hanem nyelvrombolók, nyelvkorcsosítók is vannak. Napjainkban tevékenységük félelmetes. A magyar nyelv zenéjét rontó idegen jövevényszavak áradata rútítja elírott és beszélt nyelvünket. A szókincs összezsugorodik. A durva szavak tombolnak. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy ma magyar nyelvünk ezer sebből vérzik. Ezért kell iskolába járnunk nyelvünk nagy mestereihez, csodálatos íróinkhoz és költőinkhez, és így tanulni, őrizni, fejleszteni és továbbadni nyelvünket a következő nemzedéknek. Csodálatos magyar nyelvünknek színével kell gazdagítanunk az egyesülő Európát.

*

Fekete István írja le önéletrajzában a következő gyermekkori élményét. Egy félévi iskolai bizonyítványban két tantárgyból elbuktatták. A kis Pista erre úgy kétségbeesett, hogy a bizonyítványt letette a családi asztalra és „világgá ment”. Apja szigorú tanárember volt, és Pista úgy gondolta, hogy neki bukott diákként nincs már helye otthon. Hideg tél volt, és estefelé indult útra, úgyhogy aznap nem jutott messze. A város határában egy nyitott istállóra talált, ott húzta meg magát a szénában éjszakára. Fázott rettenetesen, de azért valahogy álomba sírta magát. Egyszer csak felébred, és látja, hogy az istállónak a holdfény által halványan megvilágított ajtajában egy emberi árnyék áll. Az árnyék közeledik, és Pista rémülten ismeri fel édesapját. Az apai szív valahogyan megérezte, hogy hova lett a fia, és megtalálta. Pista rettegve várja, hogy rázúduljon az apai harag. De az apja csak feléje nyújtja a kezét, és csendesen megszólal: „Fiacskám, menjünk haza!” És a kis Pista, apja erős kezét fogva, csendesen szipogva indul hazafelé.

„Fiacskám, menjünk haza.” Ezekben a szavakban benne van a beszéd minden titka. Az apa megszólítja szeretett fiát, megteremti a kapcsolatot, hangja kifejezi szívét, a fiú megérti a szót, és megérzi az abban rejlő egyedülálló szeretetet. Bízik benne, és hazamegy.

Az Atyaisten minket is hazahív. Halljuk meg, és menjünk haza vele.

Forrás: Nemeshegyi Péter SJ.: Pipacsok dalolnak. Teológiai és lelkiségi írások. Korda – Távlatok, Kecskemét – Budapest, 2003., 26-27.o.

Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.