Arisztotelész szerint az ember értelmes élőlény, és ugyanakkor szociális élőlény. Karl Rahner e kettőt összekapcsolva a következőképpen határozza meg az embert: az ember kérdező és válaszoló élőlény. A kisgyermek emberi szellemének ébredezését a kérdésáradat megjelenése jelzi. Mindenre kíváncsi, mindent tudni akar. Azt hiszi, hogy a „felnőttek” minden kérdésére válaszolni tudnak. A kérdés és felelet játékában alakul az „én”, „te” és „mi” tudata. A kérdező feltételezi, hogy a „másik” éppen úgy gondolkodó és akaró valaki, mint ő saját maga. Amikor pedig választ kap kérdésére vagy kérésére, akkor nemcsak a „másik” létét tudatosítja, hanem a saját „én”-jének értékére is ráébred. „Szeretnek, tehát vagyok.” az önlétnek ez a felismerése sokkal boldogítóbb, mint a descartes-i cogito, ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok).

Az én és a te kölcsönös jelenlétéből születik a „mi” tudata. Ketten (vagy többen) vannak, és mégis egynek tapasztalják meg egymást, mert tudnak beszélgetni, örömüket és bánatukat megosztani, együttműködni, egymást segíteni és kiegészíteni.

Az ember tehát a beszéd által lép ki belsőjéből, és transzcendál a többi ember felé. Az ezáltal létrejövő ismeretgyarapodás nagyon értékes, de vannak határai. A saját létének értelmet kereső ember, előbb-utóbb – általában kamaszkorban – eljut a végső kérdésekhez: Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová megyek? Honnan való a világ? Hová megy? Van-e célja? Van-e az egésznek, és benne az én életemnek értelme? Mi lesz velem, aki megtapasztaltam, hogy vétkeztem lelkiismeretem abszolút parancsa ellen? Ezekre a végső kérdésekre embertársaink nem képesek megalapozott választ adni. Ezekre csak Az válaszolhat, aki maga a Lét, mindennek Alfája és Ómegája, Kezdete és Vége.

A keresztény ember hiszi, hogy „Az, aki Van” megszólalt, tettekkel és szavakkal kinyilatkoztatta önmagát, és így válaszol az ember végső kérdéseire. Az isteni kinyilatkoztatáshoz feltételenül szükségesek a szavak. Hiszen csak a szavak között létezik a „nem” szó, Isten pedig „nem e világból való”. Ő a végtelen, az időtlen, az örökkévaló. Isten emberi szavakat választott az isteni önközlés számára, de ezek a szavak – bármennyire értékesek is – végtelenül elmaradnak a közlendő transzcendens Igazság mögött.

Voltaképpen a legértékesebb emberi megismerés és beszéd csak ebből, az azokat végtelenül meghaladó dimenzióból nyeri el mély értelmét. A kora középkor nagy elméje, Ioannes Eriugena írja:

Minden emberi tudás és értés

a felfoghatatlan felfogása,

a rejtőzködő megjelenése,

a megközelíthetetlen megközelítése,

a láthatatlan meglátása,

a kimondhatatlan kimondása.

Wittgenstein mondta, hogy amiről az ember nem tud beszélni, arról hallgasson. De nincs igaza. Igazán arról érdemes beszélni, amiről nem lehet beszélni. A régi egyházatyák helyesen mondták, hogy csak a csendhallgatás dicséri kellőképpen a kimondhatatlan Istent, de éppen ezért nem szabad sohasem abbahagyni a róla szóló beszédet.

Ebből a paradoxonból az is következik, hogy nem az Istenről  szóló beszéd, hanem az Istenhez intézett beszéd a beszéd legmagasabb rendű módja. Ha az ember legcsodálatosabb funkciójával akarjuk az „embert” meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember: imádkozó élőlény. Az ember képes megszólítani az Istent. Az Isten pedig hallgatja, és meghallgatja őt. Ebből következik, hogy a nem imádkozó ember elsorvasztotta emberségének legkiválóbb képességét.

Az ima a szív fellendülése Istenhez (Lisieux-i Szent Teréz), de természetszerűleg társul hozzá a szó. „Ha száddal vallod, hogy ’Jézus az Úr!’, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” – írja Pál (Róm 10,9-10). A kimondott szó egyfelől megerősíti a szív belső lendületét, másfelől pedig szükséges a közös imához. Az értelmes élőlénynek és szociális élőlénynek teremtett emberek az Istenhez irányuló imájukat egyrészt kicserélhetetlen egyénként a zárt ajtajú kamrában végzik (Mt 6,6) – ehhez nem feltétlenül kellenek szavak -, másrészt pedig „ketten (vagy kétszázan, vagy kétmilliónyian) egyetértésben kérnek valamit” Istentől (Mt 18,19). Ez utóbbihoz együtt kiejtett szavak szükségesek. Mindkét imamód lényeges, és egymást erősíti. Minden a szíven múlik, de az imához hang is járul.

Forrás: Nemeshegyi Péter SJ.: Pipacsok dalolnak. Teológiai és lelkiségi írások. Korda – Távlatok, Kecskemét – Budapest, 2003., 21-23.o.

Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.