116. zsoltár

A 116. zsoltár így kezdődik: „Szeretem az Urat” – bár tartalma lényegében panasz. Legalább olyan mélyen szomorú megállapításokat találunk benne az életről, mint az előző fejezetben elemzett 102. zsoltárban: „Körülvettek engem a halál kötelékei.” „Nyomorúságba és ínségbe jutottam.” Panaszkodik, hogy könnyhullatással és sírva tengeti az életét, csüggedezik és keserűen megállapítja, hogy minden ember hazug. – A néhány kiemelt mondatból is látjuk, hogy a zsoltárosnak nem éppen kitűnően megy a sora! Lényegében ugyanaz a helyzete, mint a 102. zsoltár írójáé – ám mégis más ez a zsoltár.

Ez ugyanis hálaadó zsoltár. Nyilván azért, mert Isten kimentette a mélységből és meggyógyította. Már az elején úgy ujjong, mint egy Csajkovszkij-zongoraverseny utolsó tétele. Mitől ilyen ez a zsoltár? – Izgatott engem a kérdés, és addig olvastam, míg úgy vélem, megtaláltam a választ. Ezt a zsoltárost megtanították szeretni! Majd a végén kiderül, hogy ki és miért.

A lelkigondozó előtt ül férj és feleség, és az asszony már egy fél órája mossa urának nem a lábát, hanem a fejét. Elmondja mindennek. Arról volt szó, hogy meg kellene menteni a házasságukat, de az asszony csak mondja, mondja a magáét. A lelkigondozó legnagyobb döbbenetére a férfi mindenre bólogat, mindent jóváhagy, időnként megszólal: Bizony így van! – Amikor az asszony végre elhallgat, a lelkigondozó ránéz a férfira, kérdőn, mondjon valamit, ha már szóhoz jutott. Az odafordul párjához, sminden pátosz nélkül ezt mondja:

• Akkor is szeretlek.

Az asszony sírva fakad, és a lelkigondozó legnagyobb döbbenetére azt kérdezi:

• Miért nem mondtad ezt nekem soha? Akkor most nem ülnénk itt.

Mire a férfi:

• Kérdezted?

Kell ezt kérdezni? Hát miért nem szabad kérdezés nélkül mondani? Miért akkor derül ki, hogy egy férfi szereti a feleségét, amikor már az „orvos” előtt ül a házasság? De még jó, hogy ott kiderül. Csupán annyi a baj, hogy ezt a férfit nem tanították meg arra, hogy kimutassa a szeretetét. Ő azt gondolta, elég, ha úgy él, úgy tesz-vesz a felesége körül, ahogy érez iránta, és ebből rá kell jönnie a szeretetére! Kiderült, hogy nem volt elég a tett, szó is kellett volna.

Nem elég a szó, tett is kell; s fordítsuk meg bátran: nem elég a tett, szó is kell, hogy sava-borsa legyen a tettnek.

Ezt a zsoltárost megtanították szeretni, Istent is, embertársait is. S olyan szerencsés, hogy ki is tudja fejezni. Figyeljük meg, hogy míg panaszkodik: ujjong!

Amikor siratunk valakit, legyen hálaadás is a szívünkben. az élet tele van ilyen kettősségekkel. A villanylámpák is azért világítanak, mert két szálon kapják az energiát: egyiken negatív, a másikon pozitív elektromos töltést. Életünkben is gyakran azért világít, lüktet valami, mert a két pólus egyszerre viszi előre az életet: a könny és a hálaadás, a szó és a tett.

Íme, így figyeljük egy olyan ember zsoltárát, hálaadását, aki megtanult szeretni, mert megtanították rá:

Szeretem az Urat,

mert meghallgatja esedezésem szavát.

Mert az ő fülét felém fordítja,

azért segítségül hívom őt egész életemben.

Körülvettek engem a halál kötelei,

és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem;

nyomorúságba és ínségbe jutottam.

És az Úrnak nevét segítségül hívám:

Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!

Az Úr kegyelmes és igaz,

és a mi Istenünk irgalmas.

Az Úr megőrzi az alázatosokat;

én ügyefogyott voltam, és megszabadított engem.

Térj meg, én lelkem, a te nyugodalmadba,

mert az Úr jót tett teveled.

Minthogy megszabadítottad lelkemet a haláltól,

szemeimet a könnyhullatástól és lábamat az eséstől:

Az Úr orcája előtt fogok járni az élőknek földén.

Hittem, azért szóltam; noha igen megaláztatott valék.

Csüggedezésemben ezt mondtam én: Minden ember hazug.

 

Bizonyára vigasztalták. Nem vette be a vigasztalást. És ekkor felujjong:

Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?

A zsoltáros nem előre fizet. Vannak sokan, akik előre fizetik meg az embereket is, előre adják a hálapénzt, előre csúsztatják oda a borítékot pultokon, íróasztalokon, hogy utána jó legyen a soruk. Van, aki Szent Antaltól kezdve Jézusig mindenkinek előre csúsztatja borítékban vagy anélkül a pénzt, hogy jó dolga legyen.

A zsoltáros utólag ad, hálából: Istenem, hogyan háláljam meg mindazt, amit tettél velem? – Erre van gondja.

            A szabadulásért való poharat felemelem,

és az Úrnak nevét hívom segítségül.

Az Úr iránt való fogadásaimat

megadom az ő egész népe előtt.

Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála.

Uram! én bizonyára a te szolgád vagyok;

szolgád vagyok én, a te szolgálóleányodnak fia,

te oldoztad ki az én köteleimet.

Neked áldozom hálaadásnak áldozatával,

és az Úr nevét hívom segítségül.

Az Úr iránt való fogadásaimat

megadom az ő egész népe előtt,

Az Úr házának tornácaiban, te benned, óh Jeruzsálem!

Dicsérjétek az Urat!

 

Nagyon szép keleti kép: fölemeli a szabadulás poharát. – Ezt a zsoltárt sátoros ünnepen énekelték; ilyenkor hosszú sorok kígyóztak föl a lépcsőkön, a Templom oltára felé, és vitték a hálaáldozatukat vagy a kérő áldozatukat. Valamit kértek, valamiért hálát adtak. Aki hálát adott, annak a pap kezébe adta a kelyhet, ami színültig volt illatos olajjal vagy borral. Amikor odaért az oltárhoz, a hálaadás poharát ráöntötte a tűzre, annak tartalma mint jóillatú áldozat felszállt. Így adott hálát Istennek. Izraelben szabály volt, hogy az áldozó fölemeli a szabadulásért való poharat, és segítségül hívja az Urat. A zsoltáros tehát elhatározza, hogy elmegy a Templomba, és a teli serleget hálából ráönti az oltár tüzére, örömében, hálaadásában.

Pál apostol az úrvacsora kelyhét nevezi a hálaadás poharának; ugyanazt a kifejezést használja görögül, ami itt héberül áll: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” (1 Kor 10,16)

„Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt.” – Igazi úrvacsorai gondolat!

Érdemes elgondolkodnunk azon, komolyan vesszük-e mi a fogadalmainkat és magunkat. Még halkabban kérdem, hogy vajon Istent, akinek ígérünk és fogadunk, komolyan vesszük-e?...

Mi lenne, ha egyszer úgy fognánk meg a hálaadás poharát, hogy amit ígérek és fogadok, azt igazán megtartom? Uram, bocsásd meg, hogy eddig csak mondtam, de most úgy emelem fel a szabadulás poharát, hogy az Úr iránt való fogadalmaimat megtartom, az Ő egész népe előtt!

Midig megígérjük, megfogadjuk, hogy a bűnnel harcba szállunk és új életet kezdünk, lehetőleg Isten dicsőségére. Mennyit ér a szavunk? Attól tartok, Isten komolyabban veszi a mi ígéreteinket, mint mi a saját szavunkat. Azt hiszem, nagyon rossz érzés lesz egykor talán, ha azzal a nagy fényességgel szembekerülök, és a Világ Világossága megkérdezi tőlem: - És te, Gyökössy endre, mit ígértél, mit fogadtál, míg másoknak is megtörted a kenyeret? – Nagyon megkérdőjelezett engem ez az Ige, és most szeretném továbbadni ezt a kérdőjelet.

Végül következik két csodálatos örömhír ebben a szomorú és mégsem csüggedő, hanem örvendező zsoltárban.

„Az Úr szemeiben drága az ő kegyeseinek halála.” – Szinte újszövetségi gondolat és örömhír! Hallatlan magasságba ér fel itt a zsoltáros. Evangéliumi levegő csap meg bennünket; nincs Seol, nincs az ószövetségi ember sötéten látása. Az Úr előtt drága a kegyesek halála. Jaj, de szép, de komoly, de megrendítő! Hát hogyne lenne drága, amikor az Ő egyszülött Fiát adta értünk?!

És most leljük meg a választ arra, miért is olyan ujjongó ez a zsoltár, noha ugyanaz a helyzete, mint a 102. zsoltár írójának. Itt érzem a titok nyitját:

„Uram, én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgálóleányodnak fia.”

Hogyan lett ez a fiatalember Isten szolgája, betegségben és nyomorúságban is Istenre találó, újszövetségi magasságokat elérő? Ki tanította meg rá? Az édesanyja! Akiről azt mondja szent elszólással: „Szolgád vagyok, a te szolgálóleányodnak fia.”

Anyák, édesanyák! A két zsoltár közötti különbségből látható, mit jelent egy hívő édesanya. Az egyik fiú a megpróbáltatások közt „A nyomorultak imádságát” énekli, míg a másik ezt vallja: „Szeretem az Urat”. Azért, mert őt az anyja megtanította szeretni.

Anyák, tanítsátok meg gyermekeiteket szeretni! Furcsa dolog, de igaz: a szeretet tanítani kell. Meg kell tanítani gyermekeinket, hogyan mutassák ki szeretetüket.

Minden gyóntató, lelkigondozó, aki sokat ül négyszemközt morcos emberekkel, rájön arra, hogy ezekben az emberekben is hallatlan sok szeretet rejlik. Az emberek nem rosszak, csak tele vannak tüskével. Tengernyi visszafojtott, ki nem adott szeretet van az emberekben! Nem tudják, nem merik kiadni. Emiatt egy életen át tört szárnnyal repülnek saját szívük körül, ami tele van szeretettel, de valahogy mindig balul üt ki, amikor hozzákezdenének, s inkább már nem is kezdenek hozzá szeretetük megmutatásához.

Még csak annyit: lehet, hogy már kamaszodik a gyermeked, az unokád, lehet, hogy elhárítja, mert terhesnek érzi a szereteted – mégis szeresd! Mégis tanítgasd, ne fáradj bele, ne und meg, mert haló poraidban fog érte áldani. Most csak hallgatja, amit mondasz neki; húsz év múlva fogja meghallani, és élete végéig csilingelni fog tőle a szíve.

A zsoltáros így kezdte: Szeretem az Urat – és így fejezi be: Hallelúja!

Közötte lüktet egy talán már elporladt hívő édesanya szíve. Ettől ilyen szép, ettől ilyen forró, ettől ilyen tündöklő ez a zsoltár.

 

Forrás: Gyökössy Endre: A zsoltárok csodálatos világa. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 2012, 217-222.o.

Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.