Gyökössy Endre:

A „hely-telen” életű ember zsoltára

A 102. zsoltár „A nyomorultak imádsága” -  ahogy az első sorában áll. Valóban, ebben a zsoltárban minden nyomorúságról olvashatunk, amit egy ember csak felsorolhat.

            Azt is tudnunk kell, hogy ez a zsoltár tulajdonképpen kettő; s bizonyára ez is egy nagy „nyomorúság” nyoma: amikor másfél ezer évvel ezelőtt feldúlták a jeruzsálemi Templom könyvtárát, a kéziratok szétszóródtak. Amikor újra összerakták, bizonyára akkor került ösze ez a kettő egy számozás alá.

            Elmélkedésünk során a közepéből kiemelem az úgynevezett beépített zsoltárt, és csak a „maradékról” elmélkedünk, a zsoltáros panaszáról:

Uram, hallgasd meg az én imádságomat,

és kiáltásom jusson te hozzád!

Ne rejtsd el a te orcádat tőlem;

mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet;

mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem!

Mert elenyésznek az én napjaim,

mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök.

Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem;

még kenyerem megevéséről is elfelejtkezem.

Nyögésemnek szavától csontom a húsomhoz ragadt.

Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz;

olyanná lettem, mint bagoly a romokon.

Virrasztok és olyan vagyok,

mint a magános madár a háztetőn.

Minden napon gyaláznak engem ellenségeim,

csúfolóim esküsznek én reám.

Bizony a port eszem kenyér gyanánt,

és italomat könnyekkel vegyítem,

A te felindulásod és búsulásod miatt;

mert felemeltél engem, és földhöz vertél engem.

Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék;

magam pedig, mint a fű, megszáradtam.

 

(Innen marad ki tizenegy vers.)

Megsanyargatta az én erőmet az útban,

megrövidítette napjaimat.

Ezt mondám: Én Istenem!

Ne vígy el engem az én napjaimnak felén;

a te esztendeid nemzedékek nemzedékéig tartanak.

Régente fundáltad a földet,

s az egek is a te kezednek munkája.

Azok elvesznek, de te megmaradsz;

mindazok elavulnak, mint a ruha;

mint az öltözetet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak.

De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak.

A te szolgáidnak fiai megmaradnak,

és az ő magvok erősen megáll előtted.

 

Egyszer, beszélgetés közben, valaki olyasmit mondott, hogy a „hívő ember” nem lehet bűnös. A „hívő ember” mindig rendben van. Ez a „hívő ember” – megvallom őszintén – engem roppantul irritált. Általában mindig bánt, ha valaki általánosít. Ne tegyük! Ne használjunk általánosításokat, mert nem Isten szerint való, nem Ige szerint való, mégcsak nem is emberi, nem is humánus!

Nos, ez a megjegyzés sarkallt engem, hogy szót ejtsek erről a zsoltárról. A zsoltáros, a „hívő ember” hallatlanul nyomorultul érzi magát, és mégis Isten gyermeke, hiszen zsoltárt írt, s tetszett az Isten Szentlelkének, hogy belekerüljön a Bibliába. Gondolom, nem véletlenül így kezdődik: A nyomorultnak – nem káromkodása, hanem – imádsága. Tehát ez a hívő ember igenis rendkívül nyomorult álapotban van, de imádkozik.

Az alaphelyzet talán ismerős; megtörtént már velünk is, amikor nagy nyomorúságunkban az étel sem esett jól, amikor „csontunk a húsunkhoz ragadt”, azaz csont és bőr voltunk, úgy lefogytunk. És nem elég a testi nyavalya, még ellenségeink is vannak! Ki az? A szomszédunk, a barátunk, a munkatársunk?!

Siralmas helyzet! Azsoltáros nem szégyelli bevallani, hogy sír: „italomat könnyekkel vegyítem.” – Aki lélektannal foglalkozik, tudja, amikor egy férfi már csak úgy tudja mondani a maga búját, baját, hogy közben kicsordul a könnye, az nem csupán bánat, ott az egész idegrendszert alapjaiban rázta meg valami.

Úgy gondolom, a zsoltáros középkorú ember lehetett. Hogyan mondja Dante? Babits Mihály fordításában olvasom: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” A Pokol-rész kezdődik így. Mi fogad bennünket az emberélet útjának felén? Sötétség… Az emberélet útjának felén nagy megrázkódtatások és átbillenések történnek… Bizonyíték erre ez az zsoltár is.

Pelikán, bagoly, magányos veréb: ezzel a három madárral találkozunk a zsoltárban. Első pillanatban úgy tűnik, ez csupán hasonlat. De ha jobban belegondolunk, meglátjuk, jelentősen több ez, mint hasonlat: mély szimbólum, különös képekkel kifejezve. Azsoltár a pelikánt a pusztában ábrázolja, a bagoly a romokon gubbaszt, a madár pedig a háztetőn. Egyik sincs a helyén! A pelikán nem pusztai madár, hanem ellenkezőleg: vízparton él, úszóhártyás a lába, és hallal táplálkozik. Ha a pelikán a pusztába vetődik, az a halálát jelenti. Nincs a helyén.

A bagoly esetében első pillanatra rendjén valónak érezzük, hogy a romok közt tanyázik, mert álmisztikus, sejtelmes képeken szokták így ábrázolni. De ez tévedés: a madártan nyolcféle baglyot tart számon, s közülük csak egyetlenegy él szükség esetén a romokon, de ez is inkább a sziklarepedéseket vagy a faodvakat kedveli.  Tehát a bagoly sincs a helyén; saját élete romjain ül ő úgy, mintha romokon ülne.

Magányos madár a háztetőn – ha festő volnék, ennél szomorúbb képet nem tudnék festeni. Képzeljünk csak el egy paraszt-tanyát a késő őszi, reménytelen szürkeségben, közel- s távol sehol más élet nyoma, és egy nagy madár gubbaszt a horpadt háztetőn. Rendkívül lehangoló, szomorú kép. Ha ugyanazt a madarat a fészkében vagy repülve látnánk, megkapó lenne.

Három madár, három szimbólum. Mindhárom egyetlen érzést példáz: nem vagyok a helyemen. Halálra vagyok ítélve, mint a peikán a pusztában, életem romjai felett gubbasztok, nincs hova hazarepülnöm, nincs fészkem. Bár tudnék repülni! Repülnék és fészket raknék – de csak gubbasztok árván egy elhagyatott ház tetején.

Mi minden fájhat a zsoltárosnak! Nem találja a helyét. Ismerős érzés? Ugye, milyen mai ez a zsoltár?

Aki nincsen a helyén, az tulajdonképpen elvesztette a helyét, aki nincs a helyén, az elveszett ember. Az a kis juhocska, amelyikről azt mondja Jézus, hogy elveszett és keresi a pásztor, tulajdonképpen megvolt valahol, csak nem a helyén! A drachma, amelyik elgurult, megvolt valahol, csak nem a helyén! Amikor a tékozló fiú a disznók vályújához jutott, nagyon nem volt a helyén!

Az az elveszett ember, aki nincs a helyén. Sokszor nem tudjuk, miért fészkelődünk, miért vagyunk kesergőek, elesettek, nyomorultak, lenyúzottak, ide-oda kapkodók. Keressük a helyünket, és nem találjuk. Nem vagyunk a helyünkön, mint a zsoltáros.

Hol itt az örömhír? Az örömhír az, hogy van Anyaszentegyházunk, ahol a helyünkön vagyunk! Hát mi az, ha nem fészek? Igen, azért volt érdemes végigelmélkednünk ezt a szomorú zsoltárt, hogy igazán tudjunk örülni saját keresztyén örömhírünknek, lelkünk kincsének! Agyémánt akkor ragyog igazán, ha fekete bársonyra teszik. A szomorúság sötétjén ragyogjon fel örömünk! Örüljünk, adjunk hálát a fészekért! Hogy Isten megajánékozott bennünket Egyházával, a fészekkel, ahova hazaröppenhetünk, ahol fészekmeleg fogad, és sok-sok igaz testvér. Ezért nem vagyunk olyanok, mint magányos bagoly a romokon vagy egy pelikán a pusztában.

Olvastam egyszer egy csodálatos szép írást. Egy nagymama mesél benne; elmondja, hogy lánykorában mindig arra vágyott, egyedül ehessen meg egy egész karfiolt. Drága, kedves, bájos gyermekvágy, amelyet a szegénység szült! Aztán teltek-múltak az évek, majd hosszú és boldog házasság után egyedül maradt, és valamelyik vasárnapra karfiolt készített, amit egyedül evett meg. Eszébe jutott, hogy egész gyermekkorában erre vágyott – de most már nem esett jól az egyedül elfogyasztott karfiol. Egyedül még enni sem érdemes…

A zsoltár vége, minden szomorú gondolata ellenére mégis szép: „De te megmaradsz, Istenem!” – Azsoltáros érzi, hogy az ő napjai megszámláltattak, lefogyott, lázas, ellenségei kínozzák, sír, úgy érzi, mintha Isten megpróbálná, sújtaná. Magányos, árva madár! „De te megmaradsz, Istenem!” És úgy érzi, hogy Istennel ő is megmarad. „De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak.” És ehhez a mindig-ugyanahhoz imádkozik ebben a mélységben. MÉGIS imádkozik. – Mégis imádkozom; akkor is, ha olyan vagyok, mint a magányos madár a háztetőn, mint a bagoly a romokon, mint a halálra ítélt pelikán a pusztában. Mégis Istenbe fogódzom.

Mi már azt is tudjuk ebben a fészekben, hogy magányosan sem vagyunk egyedül. Mi már nemcsak abban reménykedünk, hogy „van Isten az égben”. Mi már tudjuk, hogy van Pásztorunk, Aki megeres bennünket, ha elveszettek vagyunk, és asztalt terít nekünk, szelíd búzakenyérrel, amely az Ő szent teste, és a szőlőtő termésével, amely az Ő szent vére…

Forrás: Gyökössy Endre: A zsoltárok csodálatos világa. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 2012, 211-215.o.

Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.