A korábbi írásokban a karanténhelyzetben rejlő nehézségekről, kihívásokról és lehetőségekről olvashattak a WebNővér oldal látogatói. A téma folytatásaképp a párok kihívásaira fókuszálva ismertetjük az olvasókkal a biztonságos kapcsolódás néhány alapvető feltételét, jellemzőjét, fejlődési lehetőségét Sue Johnson gondolatai alapján.
Dr. Sue Johnson, az Érzelem Fókuszú Terápia (ÉFT) megalkotója, az Ottawai Egyetem professzora a közelmúltban tartott egy élő online interaktív előadást, és egy szakmai képzést a hazai közönség számára.
A szakmai képzés végén a beérkezett hallgatói kérdésekre válaszolt. Az egyik kérés arra irányult, hogy vajon milyen hatással van a párokra a karantén helyzet. Dr. Sue Johnson válaszában arról beszélt, milyen sok múlik a párok közti kapcsolat, kötődés minőségén, és mindez mennyire meghatározza, hogy egy ilyen, embert és kapcsolatot megpróbáló helyzetben, mennyire tudnak egymás számára a pár tagjai biztonságot nyújtani. Saját példát is említett, ahogy a szorongások oldását elősegítette párkapcsolatában az egymás felé fordulás.
Az alapkérdés a párkapcsolatokban: Jelen vagy számomra? Elérhető vagy számomra? Számíthatok rád? Ezek megnyugtató megválaszolása akkor lehetséges, ha tudunk úgy reagálni egymás jelzéseire, amit a másik fél valóban ért, érez, megtapasztal. Minden felfokozott élethelyzetben, krízisben, különösen is veszély vagy veszteség időszakában felerősödnek a kötődési szükségletek: egyre inkább egymásba kapaszkodnánk, keressük a biztonságot, szükségünk van egymásra. A karantén időszak is egy ilyen időszak: a járványhelyzet, vagy a megváltozott életkörülmények kapcsán fokozódó kihívások, szorongások felerősítik a párok közötti kötődési szükségletet, még elevenebben, intenzívebben igényeljük a másik jelenlétét, nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is.
Mit is jelent érzelmileg elérhetőnek, válaszkésznek lenni? Hiszen ez az, ami leginkább megnyugtató, amit a másiknak adni tudunk, és amire mi magunk is vágyunk. Sue Johnson szerint az elérhetőség, a válaszkészség és az érzelmi bevonódás határozzák meg a kötődés minőségét. Az elérhetőség annyit tesz, hogy tudom, hogy számíthatok a másikra. A válaszkészség már a hétköznapi szituációkban jeleníti meg azt, hogy a konkrét helyzetekben ténylegesen reagál a felé küldött verbális vagy non verbális üzenetekre a társunk, nem csak a háttérből nyújt egy biztonságot, hanem valóban együtt éljük át az élet kihívásait, a mindennapi helyzeteket, megosztva egymással, ami épp foglalkoztat, amivel meg kell küzdeni. A bevonódás pedig az érzelmi kötelék: együttérez velem, számít neki, hogy engem mi hogyan érint, fontos számára a kapcsolatunk, illetve én magam is. Túl azon, hogy fontos tudatosítanunk, mi mire vágyunk, azt is érdemes tudatosítani, hogy vajon mennyire tudjuk megadni ezeket a társunk számára? Lehet, hogy fontos nekem, ami vele történik, de nem fejezem ki szavakkal, és talán csak töredékét érzi a törődésnek, ami amúgy része lenne a kapcsolatunknak.
Ezen a ponton már kezdünk a kapcsolat mélyítésének, biztonságosabbá tételének eszközei felé haladni. Fontos kinyújtani egymás felé a kezünket, szimbolikus értelemben. Kifejezni a vágyainkat, szükségleteinket. Ha épp aggódunk, és olyan jól esne megosztani a másikkal, ami foglalkoztat, vagy ha úgy érezzük, egyedül maradtunk valamiben, és szükségünk lenne a társunk támogatására. Székely Ilona családterapeuta tanította a hozzá forduló pároknak a kérés művészetét: hogyan lehet úgy kérni, hogy kapjunk. Hogyan lehet őszintén kifejezni a szükségleteinket, anélkül, hogy vádaskodnánk, követelnénk, vállalva a sebezhetővé válás kockázatát. És fordítva: ha a társunkon érzékeljük, hogy feszültebb, ideges, vagy épp begubózott, hogyan lehet mégis jelezni felé, hogy itt vagyunk, és visszahívni őt a kapcsolatba, párbeszédbe.
„A kapcsolódás átélése, megtapasztalása iránti vágy elsődleges szükségletünk, különösen fenyegetettség esetén. Az elszigeteltség eredendően traumatizál – kiváltja a tehetetlenség érzését. A biztonságos menedék azonban megnyugtatja az idegrendszert, érzelmi egyensúlyt teremt” – tanította Sue Johnson előadásában. Ha sikerül megteremtenünk, ápolnunk és növelni kapcsolatunkban a biztonságot, ez megteremti azt a stabil hátországot, ami paradox módon az autonómia fejlődését is segíti: hogy merjünk azzá válni, akik a szívünk mélyén vagyunk, hogy merjünk új dolgok, új helyzetek, emberek felé nyitni, hogy az életünket bátrabban és gazdagodva élhessük.
A biztonság elvesztése, vagy csökkenése egy kapcsolatban ezzel szemben szeparációs distresszt vált ki, amely kifejeződhet felfokozott érzésekben és a másikat bevonni próbáló, kapaszkodó viselkedésben (pl. veszekedés, amivel szinte a kétségbeesését fejezi ki az egyik fél) de a begubózás, visszavonulás álarca mögé is bújhat, mintegy kitérve az újabb kudarcok elől, vagy lemondva arról, hogy a másik elérhető, válaszkész lesz, lehet.
Újra és újra fontos hangsúlyozni, hogy a saját szükségleteink felismerésén és kifejezésén túl - mely a társunk számára nyithat egy kaput, utat felénk - legalább ilyen fontos azon is eltűnődni, hogy vajon melyek a társunk szükségletei, hogyan teremthetünk az ő számára nagyobb biztonságot, hogyan tudunk még inkább elérhetővé, válaszkésszé, érzelmileg bevonódottá válni. Biztonságosan kötődő társként egyre inkább képessé válhatunk gondoskodást nyújtani és elfogadni kapcsolatunkban.
A karanténhelyzet komoly próbája a párok közti kötődésnek, felszínre hozhatja az elakadásokat, de az erőforrásokat is. Függetlenül attól, hogy éppen hol tartunk, nagy lehetőség egy lépéssel előrébb lépni a kapcsolati intimitásban, a kapcsolat biztonságosabbá tételében. Egy-egy pozitív lépés pozitív válaszreakciót von maga után, mindig közös útként kirajzolva a pár tagjainak egymás felé tett lépéseit.
Jáki Zsuzsanna
