Szokatlan időket élünk, mindannyian a saját bőrünkön tapasztaljuk a változásokat, mely eléri, érinti a párkapcsolatok világát is. A járványügyi megszorítások, a karantén kihívások elé állította a párokat, családokat. Hirtelen megszűntek a társas kapcsolatok, mintha bezárult volna a nukleáris család határa: a külvilággal való életadó kapcsolódások lezárultak, nem volt, aki belépjen a család terébe, és ahova kiléphettek a családtagok. Mindez csak virtuális formában tudott megvalósulni, a fizikai szinten maradt az összezártság.

Egészen különleges helyzet ez. Családlélektani szempontból a családok egészségének két fontos mutatója az összetartás és a rugalmasság (Olson modellje szerint). Mindkét jellemző tekintetében a két véglet az, ami az optimális működést megnehezíti, és valahol a középút az, ami segíti, ami életet ad. Ha minden megváltozik, minden esetleges, az éppoly megterhelő, mintha minden mereven beszabályozott, lehetetlenné téve az egyéni érdekekhez, és az élet által hozott kihívásokhoz való alkalmazkodást. Az intimitásra vonatkozóan is megterhelő a két véglet megélése: az is, ha egy család bezárul, nincsenek éltető kapcsolatok a külvilággal, és az is, ha teljesen átjáróházzá válik, feladva saját intimitását.

Most hirtelen minden családnak egy végletes helyzethez kellett alkalmazkodni. A nukleáris családok többé-kevésbé elszigetelődtek. Sokan rögtön az első napokban, hetekben próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez, más családokban ez egy hosszabb időt vett igénybe. A kisgyerekesek igyekeztek napirendet kitalálni, tanulással, pihenéssel, tornával, hogy az élet menjen tovább, legyen egy struktúra, ami megtart. Persze, így is új meg új kihívásokkal szembesültek: egyszerre a gyerekkel foglalkozni, a megnövekedett háztartási terheket ellátni, dolgozni az otthoni körülmények között annak minden előnyével és hátrányával, beletanulni a gyerekek tanításába, segítésébe az eddigieket jóval meghaladó mértékben… Mindezt nagyszülői segítség nélkül, hiszen őket különösen is óvni kellett! Túl sok lett a teher, feladat, megváltozott a szerepek, feladatok elosztása. Mindez a pár két tagjára nehezedett.

Eszembe jut egy kisgyermeket (1 éves kisbabát nevelő) pár rácsodálkozása a helyzetre: „nem is olyan rossz, ahogy boldogulunk, hiszen egy kapcsolat nem erre van kitalálva, hogy az ember éjjel nappal csak egymással összezárva legyen!” Mintha maguk is megkönnyebbültek volna ettől a felismeréstől. Természetesek, érthetőek a veszekedések, a nagyobb feszültség. Sőt, már lehetett teljesítményként megélni, hogy csak ennyi feszültség keletkezett!  Milyen jó, ha sikerül így nézni a helyzetünket, ezzel a türelemmel lenni magunkhoz, és a párunkhoz. Néha már az segít, ha a helyzet egy új értelmezést nyer, a válság már nem tűnik végletesnek, csak a helyzet hozta hullámvölgynek. Jó megadni magunknak, és a másiknak az átkeretezés, új fényben látás lehetőségét.

Ugyanakkor olyan párok tapasztalatával is találkoztam, akik számára pozitív változást hozott a karantén élet. Pedig komoly, régi sebekkel, válás közeli helyzettel küzdöttek már a karantén előtt, párterápiás segítséggel dolgozva kapcsolatuk, családjuk jövőjéért. A konzultációk online folytatódtak. Az egyik pár  tagjai maguk is meglepve számoltak be róla, hogy jól vannak, sokkal kevesebb a veszekedés. Mi történhetett? Történt egyrészt az, hogy a férfi otthonról kezdett dolgozni – és úgy érezte, a felesége egyre közelebb kerül hozzá. Tényleg közelebb volt, fizikai értelemben is. A kapcsolat szintjén pedig a megváltozott helyzet azt hozta, hogy jobban rálátott a feleség a férj napi munkájára, kihívásaira, küzdelmeire, elfáradására, sokkal mélyebben tudott vele empatizálni, megérteni őt, sőt, egy-egy kávéval, sütivel kedveskedve erőt önteni belé a kritikus pillanatokban. Ugyanígy fordítva: maga a feleség azt élte meg, hogy a férje jobban rálát, mit küzd ő otthon a gyerekekkel (2 és 4 évesek), nagyobb elismerést, megértést, támogatást kezdett tapasztalni a férje részéről. Ráadásul összezáródtak kis családként. Számukra ez is pozitív fordulatot hozott, hiszen az őket körülvevő tágabb család valóban nagy család, néhol már szinte elsodorta az ő négyesüket. Most biztosan egymás számára lehettek jelen, nem jött, nem jöhetett más… Jót tett, hogy megerősödhetett a kis családjuk határa, intimitása, belső élete. Az igazán megerősítő kisgyerekük visszajelzése volt, akinek egyszer csak önkéntelenül kiszaladt a száján: „Én olyan boldog vagyok!” – ezért megérte, megéri küzdeni, tették hozzá a szülők.

Mindenkinek mást hozott tehát a karantén. Egy biztos, senkinek nem maradt olyan az élete, mint előtte. Ezáltal a családi élete, párkapcsolata sem. A helyzet hordoz nehézségeket, kihívásokat, de lehetőségeket is. Következő – pár hét múlva olvasható -  írásunkban néhány szempontot konkrétan is kibontunk, mire érdemes figyelni, mi segíthet abban, hogy ez az új, szokatlan helyzet valahogy mégis előre vihessen, bensőségesebbé tehessen egy-egy kapcsolatot, családot.

Jáki Zsuzsanna