Márciusban egyik napról a másikra megváltoztak megszokott körülményeink. A világjárvány okozta korlátozások váratlan küzdelmeket hoztak, talán ki is billentettek minket az egyensúlyunkból. Nem folytathattunk számos megszokott, napi rutinszerű cselekedetet. A körülmények alakítása felett részben nincs kontrollunk, ami pedig alapvető igényünk. Fontos, hogy mi határozhassuk meg a velünk kapcsolatos eseményeket, de a kialakult helyzet miatt ez akadályozottá vált. Mi marad meg lehetőségként mégis nekünk?
Azóta eltelt két hónap és már vannak tapasztalataink azzal kapcsolatban, hogy hogyan küzdöttünk meg az eltelt időszak kihívásaival. Mit értünk megküzdésen? Egész életünkben tanulunk alkalmazkodni váratlan helyzetekhez. Van, akinek könnyebben megy ez, van, akinek nehezebben. Van, aki kihívásként tekint az új helyzetekre és lehetőséget lát benne, és van, akit az „új” inkább szorongással tölt el. De még ha szeretjük is a kihívásokat, akkor is mi magunk akarjuk eldönteni, hogy milyen irányba és hogyan haladjunk. A mostani helyzet pont ezt nehezíti meg, hiszen olyasmivel kell egyéni és társadalmi szinten szembenéznünk, amivel eddig még nem kellett. A sok bizonytalanság között nehéz újra megtalálni, hogy mi az, ami továbbra is rendelkezésünkre áll, mint erőforrás. Az életünk kívül korlátok közé került ugyan, de belül, bennünk, a családjainkban, közösségeinkben továbbra is rendelkezésünkre állnak erőforrások, melyeket ilyen vagy ehhez hasonló esetben mozgósíthatunk.
Belső erőforrásunk például az alkalmazkodó képességünk, az a fajta rugalmasságunk, hogy cselekvési terveinket az új körülményekhez igazítsuk. Most lehetőségünk van például olyasmivel foglalkozni, amire a megszokott életvitelünkben csak vágytunk. Divatos kifejezéssel élve újratervezhetjük, hogy mivel töltjük el a kényszerű „beszorultságunk” idejét.
Meglévő kapcsolataink is az erőforrásaink közé tartoznak, így a barátságok, családi kötelékeink mind, mind segíthetnek a megküzdésben. Kik azok, akiknek a társaságára igazán vágyunk? Kitől kaphatunk valóban megerősítő támogatást? Kinek tudunk mi olyan figyelmet adni, ami által könnyebben átvészelheti a másik fél ezt a helyzetet? Fontos, hogy tudjunk adni is és elfogadni is. Igaz, a személyes találkozási lehetőségek korlátozottak, a „virtuális” térben mégis támogathatjuk egymást.
Az összezártság miatt fokozottan oda kell figyelnünk egymásra. A megszokottnál nagyobb türelem, a másik elismerését, megerősítését, bátorítását, akár megnyugtatását célzó gondolataink megfogalmazása sok fölösleges feszültségtől óvhat meg minket. Az is nagyon fontos, hogy önmagunkat is meg tudjuk nyugtatni, ha ennek szükségét érezzük. Akár azzal, hogy valakivel megbeszéljük a nehézségeinket, vagy azáltal, hogy sétálunk egy nagyot a természetben. Az ott töltött hosszabb idő szinte észrevétlenül áthangolja az érzelmi állapotunkat.
A humor is belső erőforrásunk, nevetni pedig szinte mindenen lehet. Nagy nevettetők filmjeit, poénjait, ki-ki ízlése szerint, most előveheti. Különösen fontos, hogy tudjunk együtt is nevetni családtagjainkkal. A humor felszabadít, a nevetés oldja a belső feszültséget, elsimíthat érzelmi gyűrődéseket.
Az értékrendünk szerinti életmód szintén segít a megküzdésben. Mi az, ami igazán fontos a számunkra? Milyen elfoglaltságok értelmesek a számunkra? Továbbra is ragaszkodjunk azokhoz az elveinkhez, melyekben eddig is hittünk. Fontos, hogy ezek határozzák meg most is a magatartásunkat, életvitelünket. A hitünk, a segítőkészségünk, a becsületességünk, az önzetlenségünk, a küzdeni tudásunk, az eddigi életünk során megfogalmazott bölcsességeink, mind-mind erőt adhatnak nekünk abban, hogy ne záródjunk be a saját negatív érzéseinkbe, hanem a külső korlátok ellenére is keressük a felgyülemlő hasznos energiáink levezetésének lehetőségét valamilyen cselekvés vagy odafigyelés formájában. Ha pedig elfáradunk, ugyanúgy pihenhetünk, magunkra figyelhetünk, mint ahogy az korábban tettük.
Összefoglalva, minden erőt adó, feltöltő, jó érzéseket keltő gondolatunkat és aktivitásunkat, pozitív magatartásformáinkat, melyeket korábban is gyakoroltunk, megőrizhetjük, csupán a helyzet lehetőségeihez kell igazítanunk ezeket. Ha végig gondoljuk, hogy mi magunk hogyan küzdöttünk meg az elmúlt két hónap bezártságával és bizonytalanságával, láthatjuk, hogy voltak helyzetek, melyeket eredményesen oldottunk meg és voltak olyanok, melyekhez ma már máshogy állnánk hozzá. Ez így természetes. A megélt tapasztalatainkból leszűrt következtetéseinkből tanulhatunk, és új, eredményesebb megoldásokat gondolhatunk ki a magunk és környezetünk számára. Belső erőforrásaink körét azáltal bővíthetjük, ha tanulunk az átélt élményeinkből – a hasznos tanulságokat, „jó példákat” a családunkban, vagy baráti körünkben akár meg is oszthatjuk egymással. Mindenkinek jól jöhet egy-egy bevált tapasztalat, új ötlet!
Laczkó Klára
