Két szentírási szakaszunk szokatlan közvetlenséggel szólít meg bennünket. Péter apostol levelében mintha pont nekünk írna, akik Húsvét öröme közepette is kicsit szomorkodunk a minket érő megpróbáltatás kísértései között.
Mintha nekünk írna, akik nem láttuk s most sem látjuk a Föltámadott Jézust, mégis szeretjük Őt. János evangélista is mintha épp nekünk írna, akik a járvány miatt bezárkóztunk talán némi félelemmel vagy szorongással a szívünkben… (Jn 20,19–31)
Azonban pont ez: Isten Igéjének, Húsvét ünnepének s épp időszerű körülményeinknek meglepő összjátéka döbbenthet rá minket valami nagyon lényegesre. Valamire, amit eddig is tudnunk, hirdetnünk s élnünk kellett volna, aminek erejével azonban aligha szembesültünk: a Föltámadt Jézus egyaránt jelen van a Szentírás szavaiban és emberi kapcsolatainkban. Az Egyház szentségei híján jelenléte nem csökken, hanem inkább fölerősödik. Amennyiben hajlandóak vagyunk megnyílni a jelenlétre, Jézus e napokban nem kevesebbet, hanem többet ad nekünk. A kevesebb olykor lehet több az életben. Az összpontosítás, a figyelem nyomán nem várt gazdagság tárulhat föl a leghétköznapibb valóságban.
Esetünkben a kevesebben rejtőző több valami mérhetetlenül fontos: Isten szavára és a másik emberre figyelnünk elengedhetetlenül lényeges mozzanata keresztény életünknek. Olyan mozzanat, amely messze túlmutat szervezett istentiszteleteink keretein. Az egyház hagyományával egybecsengő módon mondjuk ki: Isten szava s a másik ember szentség. Élő, eleven, szentségi valóság. Mindkettő valóságosan a Föltámadott jelenlétét közvetíti.
Sok-sok éve volt egy különös fantáziám: Mi lenne, ha a jövőben – mondjuk egy speciális járvány következtében L – kihalnának az Egyházból a papok és püspökök? Pusztán diakónusokkal hogyan menne minden tovább? – Jelen helyzetünk némileg hasonló, avval a fontos különbséggel persze, hogy még nem haltunk ki…J A kérdés ugyanakkor ugyanúgy jogos: hogyan tovább? A választ pedig a köztünk jelenlévő Föltámadott és Szentlelke adja meg nekünk.
Tegnapi hosszabb sétám során ismertelenül megszólított engem egy édesapjával bicikliző kisfiú. Talán öt percet sem beszélgettünk egymással. S ámbár kiderült, hogy ugyanazon a környéken lakunk, meglehet, soha többet nem fogunk találkozni egymással. E röpke találkozás mégis szokatlan, nem várt örömmel töltött el. Olyan örömmel, amilyent a válság napjaiban már nem először tapasztaltam életemben. Mert a távolságtartás közepette az emberi szó és a személyes közelség minden megnyilvánulása szokatlan melegséggel tölt el. Eddig is fontos, eddig is jó volt. Most a kevesebb miatt egyszerre többé lett.
Ha egy emberi lény ingyenes szava és mosolya ilyen sokat jelenthet, ilyen váratlanul meglephet s földeríthet, ennyire melegíthet, akkor vajon nem a Föltámadott jelenlétének jelének kell vennünk azt? A Második Isteni Személy, a Fiú jelenlétének, aki a valóság szívéből, a Szentháromság szerető kapcsolatrendszeréből érkezik hozzánk. S oda hív, a valóság szívébe.
Azt kérem, azért imádkozom, hogy Ti is tapasztaljátok meg a Föltámadt Jézus szívet melengető, biztonságot adó jelenlétét életetekben! Úgy legyen. Ámen.
fr. Bakos Gergely OSB
(Készült Fehérvasárnapra, 2020. április 19-re.)
