Úgy tűnik, nélkülözhetetlen a szabad döntéshozatalban egy folyamat,

amit „megkülönböztetésnek” nevezel. Mit jelent ez a fogalom?

 

Ez az egyik legfontosabb dolog, amit el kellett sajátítanom. Egy döntés meghozatala előtt különböző érzelmek, vágyak, félelmek, belső rezdülések vannak bennem, és ezek között kell eligazodnom. Talán

egy már említett példán tudnám elmagyarázni ezt a döntési metódust, amit én „megkülönböztetés”-nek nevezek. Több mint negyven, Japánban töltött év után nagyon nehéz kérdés volt számomra, hogy vállaljam-e az erdélyi spirituálisi munkát. Nagyszombat reggelén hallottam meg, hogy a gyulafehérvári érsek keres egy jezsuitát a szemináriumába. Nem döntöttem rögtön, hogy vállalom-e vagy sem. Valami vonzott, valami taszított. Elkezdtem imádkozni mindennap, hogy világosságot kérjek Istentől. Tudtam, hogy sok japánnak nehéz lesz, ha otthagyom őket. Ezért azt kértem először Istentől, hogy ha elmegyek, akkor a legközelebbi munkatársaim lássák be, hogy ez a fontosabb. Júliusban végre sikerült eljutnom Erdélybe. Megismertem a helyzetet, hogy nagy szükség lenne valakire. Akkor már több éve éltem két jezsuita társammal Tokió legszegényebbjei között, de az mégis jobb volt, mint az erdélyi helyzet. Arra gondoltam, hogy Jézus milyen értékeket élt elém – három fontos értéket: a szegénység, a gyengeség és a megaláztatás tudatos vállalását. Ha Erdélyben belecsöppenek egy kétszeresen új kultúrába, az erdélyibe és a szemináriuméba, akkor megtapasztalom mindezeket. Mert számomra az a legfontosabb szempont a döntéshozatal során, hogy melyik vágyam

segít közelebb Krisztushoz. Leírtam, hogy mik a hátrányai és az előnyei, ha elmegyek, és ha maradok Japánban. Elküldtem megkülönböztetésemet japán elöljárómhoz, ő pedig kikérte az általános elöljáró

véleményét, aki azt javasolta, hogy ha a Páter Nemes mindenképpen akar, akkor menjen, próbálja meg egy évre. Írtam a közvetlen munkatársaimnak is, és vártam a reakcióikat. Csodálatomra mindenki megértette a döntésemet. Ilyen egy „megkülönböztetés”.

 

Ez a döntésed intellektuális része. De mesélted, hogy milyen nehéz volt érzelmileg feldolgozni a költözést.

 

Igen, közel öt év kellett hozzá, hogy azután érzelmileg is hazaérkezzek. De ha előttem áll egy lehetőség, és engedem, hogy az érzelmeim döntsenek, akkor azt teszem, ami akkor a legvonzóbb, a legkényelmesebb, vagy amitől a legkevésbé félek.

 

Tisztában vagyunk az érzelmeinkkel? Hogyan vesszük figyelembe őket a döntéseinknél?

 

Ezt nekem éveken keresztül kellett tanulnom. Közel ötvenéves voltam, amikor rájöttem, hogy alig fűznek érzelmek Jézushoz. Mindig volt értelmi, akarati, hitbeli kapcsolatom vele, de ez még nem a teljesség. Az segített az érzelmi fogyatékosságomon, hogy a házassághoz hasonlítottam a Jézussal való kapcsolatomat. Be kellett látnom, hogy a feleségem már régen elhagyott volna. Az érzelmeink segítségünkre lehetnek a döntésekben, ha megtanuljuk, mit lehet velük kezdeni. Például a félelmet kezelhetjük úgy, hogy a legkevésbé félelmetes utat választjuk, vagy pedig, ahogy mondtam, a fejlődés

előszelének tekintjük. Amikor elhatároztam, hogy jelentkezem a Távol-Keletre misszionáriusnak, rettenetes félelem élt bennem, mert tudtam, hogy a szögesdróton átmenni Ausztriába csak keveseknek

sikerült, de mégis úgy döntöttem, megpróbálom. Nem akartam, hogy az érzelmeim uralkodjanak rajtam. Arra indulok, amerre az értéket látom. Számomra hihetetlenül nagy érték volt, hogy megyek a Távol-Keletre, még ha közben szögesdrót is van.

 

Hogyan kezeled ilyenkor az érzelmeket?

 

Ezzel kapcsolatban rengeteget tanultam Anthony de Mellótól, egy indiai jezsuitától, aki filozófiát Spanyolországban végzett, pszichológiát Amerikában, majd Indiában fejezte be a teológiát. Szóval Nyugat és Kelet között tökéletes harmónia élt abban az emberben. Azt mondta, vissza kell mennem Magyarországra látogatóba, mert szerinte nincs békesség bennem ezen a téren. Tiltakoztam, hogy nekem az csak szenvedés lenne. Visszamenjek a saját hazámba, és egy szállodában lakjak? Mert akkor még nem volt itthon rendházunk. Ott volt Rómában, amikor végül is fel kellett szállnom a budapesti gépre. Akkor már tudtam, hogy két jezsuita testvérnél fogok lakni, az egyikük szakács, úgyhogy jó lesz az ellátásom is, mégis képtelen voltam elindulni. Nem tudtam, mi bajom. Anthony De Mello ajánlotta,

hogy személyesítsem meg azt a helyzetet, hogy harmincöt év után visszatérek Magyarországra, és rettenetesen félek. Írásban kezdtem el a dialógust:

„– Kedves Magyarország! Én rettenetesen félek, és nem vagyok képes felszállni a repülőre.

– Mitől félsz?

– Tőled.

– És miért félsz tőlem?

– Mert én good-bye-t mondtam neked harmincöt évvel ezelőtt, és most visszatérnék.

– Mit jelent az, hogy good-bye-t mondtál?

– Azt gondoltam, hogy ha nem vágom el az összes kapcsolatomat veled, akkor nem tudok gyökeret verni Japánban. Most pedig azt kérem, hogy fogadj vissza. Én egy aránylag kiegyensúlyozott országban

éltem, a magyar jezsuiták többsége pedig évekig börtönben volt. Hogyan álljak oda eléjük?”

Körülbelül fél óráig folytattam így a beszélgetést, mire világossá vált, hogy mi a gondom Magyarországgal. És kiszállt belőlem a félelem.

 

Azért, mert meg tudtad nevezni az érzelmeidet?

 

Megszemélyesítettem a helyzetet. Azóta tanítom is ezt. A repülőn már azon izgultam, hogy vajon ennyi év után felismerjük-e egymást azzal, aki vár engem. Ahogy kiértem az ajtón, ott volt vagy százötven ember, de rögtön egymásra találtunk, pedig csak két hónapig éltünk egy rendházban. Az egyszerű szakács testvér rögtön magyarul szólt hozzám. Nem mertem neki mondani, hogy álljon meg a menet. Az ő bizalma valahogy képessé tett rá, hogy elkezdjek magyarul beszélni.

 

A Párbeszélgetés könyvben az egyik fejezetnek azt a címet adtad, hogy „Érzelmeink, a nagy szövetségesek”. Arra biztatod a párokat, hogy ismerjék fel, nevezzék meg az érzelmeiket, és tartsák jelzésértékűnek azokat.

 

Szoktam mondani, hogy akkor van rendben a szénád, ha öröm van a szívedben. Ha nincs, akkor vizsgáld meg, hogy mi az oka ennek! Vigyázni kell, mert az örömtelenség egészen rossz irányba vihet el. Állandó mérlegelést, megkülönböztetést igényel, hogy milyen mértékben adom át magam azoknak az érzelmi indíttatásoknak, amelyek bennem lezajlanak. Fontos a vonzás egy cél felé, vágyódom utána, látok benne értéket. Ha az érzelemvilágom nincs teljes összhangban a döntéssel, az még nem akadályoz abban, hogy

végrehajtsam. Jézus érzelmei sem voltak mindig teljes harmóniában döntéseivel. Ez jó lenne, de nem lehet végső kritérium. Az a fontos szempont, hogy a lehetőségek közül melyik segít közelebb Istenhez,

melyik vezet jobban az életcélom eléréséhez.

 

Egy konkrét helyzetben hogyan segít a Szentírás tanítása?

 

Megvizsgálom, mit tett Jézus hasonló helyzetben, milyen értéket követett. Segít az egyház hagyománya és tanítása is.

 

Nem csapódunk be túl könnyen? Azt hisszük, hogy Istennek ez vagy az tetszene.

 

Inkább így fogalmaznék: Istenhez közelebb visz-e. Az, hogy az időmet, a pénzemet és a szívemet mire használom, jelzi, hogy jó irányba haladok-e. Ha a megkülönböztetés szokásommá válik, akkor nem olyan bonyolult eldönteni, hogy a Jézussal való kapcsolatomat építi-e vagy rombolja az, ami felől éppen gondolkodom. Ha csak nagy ritkán akarom ezt a szempontot figyelembe venni a döntéseimben, akkor nehéz világosan látni.

 

Weöres Sándor írja: „Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket, és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.”

 

Szép! Rá kell ülni a sárkányra, hogy ne az vigyen engem, hanem én irányítsam arra, amerre szeretnék menni. Határozottan hiszek a vágyaimban. Meg vagyok győződve, hogy a mély, erős vágyaimat Isten adta, és ezek mutatják az utat. A szeretet, az értékesség, a meghittség és a szabadság iránti vágy hajt minket előre, ezek a legnagyobb erőforrásaink. De, ahogy mondtam már, rakódhat rájuk piszok is. Azt le kell tisztítani. Másrészt fontos visszatekinteni az életemre is, hogy a döntésem megfelel-e az addigi életutamnak. Az alapvető hitélményeim segítenek a bizonytalanságban.

 

Például hogyan?

Tizenhét évesen másodszor feküdtem tbc-vel a műtőasztalon, az orvos azt hitte, nem hallom, és kijelentette: ez a fiú nem fog soha meggyógyulni. Mégis itt vagyok. Nekimentem a szögesdrótnak, bármennyire reménytelennek tűnt is, és átjutottam. Japánban a nyelviskolában azt hittem, megbolondulok, mégis szabadon oda tudtam adni magam Istennek. A rákban sok kincsre leltem. Amit

ezekben a történésekben megtapasztaltam, megtanultam, az mutatja nekem az utat. Végül pedig nagyon fontos, hogy a mérvadó közösségem mit mond. Neked a mátrix közösséged a családod. Figyelembe kell venned, hogy ők miként vélekednek egy-egy elhatározásodról.

 

Lehet, hogy ez is csak egy olyan akadály, amit le kell győzni?

 

Megpróbálhatod meggyőzni őket. Viszont a családi állapotunkból fakadnak bizonyos kötelességeink. Számomra például nem azt jelenti ez az alapelv, hogy ha egy-két rendtársam nem ért egyet valamivel,

akkor azt nem teszem meg. De meghatározó számomra, hogy a többség, a legközelebbi munkatársaim és az elöljáróim mit mondanak.

 

Forrás: Szabadon, örömmel, szeretettel. Nemes Ödönnel beszélget Naszádi Krisztina. Harmat Kiadó, Budapest, 2009, 63-68.o. Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.

A kiadó honlapja: www.harmat.hu