Év évre telt, évekre évtized,

s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,

vitt a vén Föld, fényévek tengerén,

föl és le a Tejút fénykerekén,

a robbanás örvényében, amely

mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer

s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem

nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem

telültek Pest utcái, s én velük,

s lett élet, halál, lett történetük,

s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,

tegnap, holnap, mámora, undora

kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,

s második gyerek, s millió buta

tragédia mindig, s komédia:

időtlen fények közt repültem a

fényszigettenger porszemszigetén

szigetporszemek fényporszeme, én.