Hogy merül fel a filozófiában a vágyak kérdése?

Induljunk ki abból, hogy a filozófia a bölcsesség szeretetét jelenti, a bölcsesség utáni vágyakozást, az igazság megismerésének a vágyát. Az igazság keresésében minden ember érdekelt, a filozófia ezt viszi tovább. Azt gondolhatnánk, hogy a vágynak nincsen köze a filozófiához, pedig már a nyugati filozófia kezdeteinél, a görögöknél előkerül a vágy, például Platón munkásságában. Elsősorban a megismerés vágyaként. A megismerés azonban nem azt jelenti, hogy valamit pusztán elméletileg értünk meg. Az igazság megismerése a teljes személyiséget érinti, és a teljes emberi életet – annak erkölcsi vonatkozásaiban is. Platón és Arisztotelész egyetért abban, hogy a filozófiai megismerés valamiképpen az emberi élet kiteljesedésével, a boldogsággal kapcsolatos.

 

A megismerés kapcsolatos a boldogsággal?

A filozófiai megismerés igen, hiszen az egész valóságot akarja valamiképpen megismerni, s ennek része maga az ember is. A filozófus meg akarja ismerni, mi az emberi élet célja, hogyan lesz az élet kiteljesedett, példaértékű, harmonikus. „Szép” – ahogy a görögök mondták volna.

 

Mondhatjuk, hogy a megismerés vágya összefügg a boldogság vágyával is?

Igen, a kettő aligha választható el. Az a mai nézőpont, amely a boldogságot pusztán egyéni jóllétnek, kellemes érzések átélésének tartja, gondolkodási hagyományunk jelentős részére nem volt jellemző. A boldogság nem csak azt jelenti, hogy épp most történetesen jól érzem magam, hanem magába foglalja, hogy értelmes tevékenységet folytatok, elköteleződtem egy személy, egy ügy, egy közösség iránt. Az elköteleződésből vállalt tevékenységem pedig értelmessé teszi még a szenvedésemet, a nehézségeket is.

 

Az ember kereső lény, nem csak a boldogságot, hanem értelmet is keres, a kettő nem választható szét. Hogyan jelenik meg ez a hétköznapi életben?

A görög filozófiában hamar felmerül az az igény, hogy az ember „rendet tegyen” saját belső világában. Fölismerjük, hogy vannak belső indulataink, ragaszkodásaink, vágyaink, melyek különböző irányokba húznak bennünket. Ahhoz, hogy harmonikusan éljünk, és egy cél irányába állíthassuk be életünket, nyilvánvalóan rendet kell teremtenünk. Nem lehet, hogy hol ennek, hol annak a késztetésnek szolgáltassuk ki önmagunkat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csak „magasabb rendű” késztetéseink lesznek-lehetnek. Vágyaink megmaradnak, de helyes sorrendben, és helyes arányban lesznek jelen az életünkben. Ahhoz, hogy az ember magasabb rendű, mai szóval élve „minőségi” örömöket tudjon élvezni, szükséges a belső rend. Így például ahhoz, hogy a sportot élvezhesse, kívánatos egyfajta fegyelem, le kell mondani bizonyos dolgokról, rendszeresen edzeni kell és így tovább – tehát vállalni kell a szóban forgó tevékenységgel járó kereteket. Az egész életünknek rendezettnek kell lennie – és ehhez figyelembe kell vennünk a vágyainkat.  A rendezettség nem azt jelent, hogy a vágyainkat elnyomjuk. Hanem tudomásul vesszük: lesznek olyan vágyaink, amelyekre nemet kell mondanunk.

 

Bizonyos vágyaink eléréséhez szükség van lemondásokra, önfegyelemre – fontos tudatosítani ezt, hiszen a mai világ gyakran azt sugallja, hogy törekedjünk arra, hogy gyorsan megkapjuk a dolgokat, anélkül, hogy bármit is tennénk érte…

Igen, Arisztotelész szerint az igazi öröm a tevékenységben van. A zenész öröme az, hogy jól játszik a hangszerén. Ez azonban sok gyakorlást igényel, komoly önfegyelmet. Amíg még nem tud jól játszani, addig a tanulás talán neki magának sem jelent sok örömet... Aztán minél jobban játszik, annál nagyobb öröme telik majd a játékban neki és a környezetének is. Arisztotelész szerint az öröm tehát nem a tétlenségben, hanem a tevékenységben van. Amennyiben tartós tevékenységről van szó, akkor az örömre való készségünk kifejlesztése az önfegyelmet gyakorolva igen hosszú út. Ugyanakkor sokrétű figyelemre van szükségünk, hiszen a zenésznek például meg kell óvnia hangszerét, a kezét, és így tovább.

 

A vágyak irányulnak valamire, általában van egy célunk, amit szeretnénk elérni. Tehát az is fontos, hogy megpróbáljuk meglátni, mi az, ami a vágyaink mélyén van.

Igen. Fontos kideríteni mi is az, amire vágyunk. René Girard hívta fel a figyelmünket arra, hogy az emberi vágy mindig másból, a másik vágyából születik. Gyerekkorunktól fogva a többiek vágyát másoljuk, utánozzuk. Fontos, hogy az ember megtalálja, mi az ő igazi, saját vágya.

 

Mi segíthet bennünket a megkülönböztetésben?

A magasabb rendű értékeket elevenen közvetítő minták. A mi kultúránkban ilyen az Evangélium. Nem csak a hitét gyakorló keresztény számára, hiszen az Evangélium Krisztusban az önzetlen szeretet vágyának mintaképét tárja elénk. Olyan példakép ez, melynek tényleges vonzereje túllép az egyházak keretein. A hétköznapokban pedig segít a megkülönböztetésben, ha végig gondolom vágyaim teljesülésének következményeit: Vajon mi lesz a hatása saját életemben, környezetem életében, közösségemben annak, ha egy-egy vágyam teljesül? Továbbá milyen mintát ad, milyen példát közvetít másoknak? Ennek mérlegelése föltételez egy erkölcsi érzéket.

 

Az értékek figyelembe vétele elkerülhetetlen, hiszen mindnyájan valamilyen értékrend szerint élünk.

Igen. Ezen túl lényeges a többiek, a környezetemben élők figyelembe vétele, az ő érintettségük átgondolása. Át kell gondolnom: hogyan hat közép- és hosszútávon mindaz, amit meg akarok valósítani. Önreflexióról van tehát szó, a(z ön)kritikai érzék kifejlesztéséről. Hogy tovább lássak annál, mint amire épp most, pillanatnyilag vágyom. Azért nehéz ez, mert a mindennapi életben ezerfajta késztetésünk van. Világunk pedig azt sugallja: csináld, amit akarsz, amit érzel, ami eszedbe jut. Valósítsd meg magadat.

 

Ha abból indulunk ki, hogy az ember kapcsolatokban létező lény, és a kapcsolatai által találja meg igazán önmagát, kapcsolataiban teljesedik ki, akkor nyilván az önmegvalósítás tere is a kapcsolati dimenzió. Az önmegvalósítás tehát elkerülhetetlenül felveti azt a kérdést is, hogy hogyan lesznek a kapcsolataink jobbak, gazdagabbak.

Igen, nem pusztán önmagamat, hanem a kapcsolataimat valósítom meg. Magamat mindig másokkal együtt értelmezem.

 

Eszerint önmagunk megvalósítása mások nélkül lehetetlen.

Így van. József Attila írja, „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Világunk az individualizmus hangsúlyozásával ez ellen hat. Kiemeli célként a függetlenséget. Közben könnyű elfelejtkeznünk arról: mennyi mindent köszönhetünk másoknak.

 

A vágyak fontosak az életünkben, fontos dolgokat, célokat mutatnak meg nekünk. Az év elején szeretünk terveket szőni: mit szeretnénk elérni, megélni, megkapni, stb… Vajon miért fontos ez az év eleji tervezgetés? Jó erre időt szánni? Mi lehet a hozadéka véleménye szerint? Megéri?

Azért lényeges, mert vágyaink sokszor nem magától értetődőek. Nem tudjuk őket kapásból megfogalmazni. Pontosan azért, mert nem mindig érezzük őket világosan, még nem tisztázottak. Vágyaink tisztázása sok galibától kímél meg bennünket. A tervezés, az átgondolás pedig az ismeretlen meghódítása felé tett első lépés. Az az idő, ami előttünk van: jószerivel teljesen ismeretlen – egy csomó mindent nem tudunk belőle. Azáltal, hogy felosztjuk évekre, hónapokra, napokra és átgondoljuk a tennivalókat, a még teljesen alaktalan jövőt valamelyest rendezni tudjuk. Ez lehetővé teszi, hogy rendezettebben éljünk, jól kihasználjuk a lehetőségeket: a jövő ne csak meglepetés legyen, hanem valamiképpen mi magunk alakítsuk.

 

Vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni, amelyekkel kapcsolatban nincsen hatalmunk. Viszont a tervezés támogathat bennünket abban, hogy amire van hatalmunk, amiben tudunk cselekedni, amiben részt tudunk venni idő formáló, tér formáló, élet-formáló erőként, abba merjünk belépni. 

Igen. Az előttünk álló idő még káosz. Rendelkezik a kaotikusnak mind az árnyoldalaival (elronthatunk valamit, rossz történhet velünk), mind az ígéreteivel (valami új születhet belőle). E káoszt próbáljuk meghódítani, szétválasztani benne a dolgokat egymástól. Valamennyire legalábbis, hogy aztán ezen kezdeti szétválasztások mentén tudjunk értelmesen cselekedni, megtalálni a célokat, megvalósítani azokat.

 

T.A.