Miért fontosak az életünkben a vágyak?

Talán akkor a legkönnyebb megtalálni a választ, ha az ellenkezőjéből indulunk ki. Milyen az, amikor nincsenek vágyaink? Mostanában dolgoztam együtt olyan kliensekkel, akikre pont ez volt jellemző. Annyira megszokták, hogy alkalmazkodnak, és elvárásoknak felelnek meg – gyakorlatilag egész gyerekkoruktól fogva így működtek, hogy amikor elérkezett az idő, hogy saját uraik lehettek volna, nem tudták, mit kezdjenek az életükkel. Mintegy tanult tehetetlenség. Például fiatal felnőttként kiléptek az életbe, felmerült a kérdés, hogy milyen hivatást válasszanak, vagy akár életközepi időszakban voltak, és az érezték, hogy az élethelyzet, amiben vannak, nem olyan jó, kellene új felé nyitni. Kellettek volna a vágyak. Most megtehetném, most kialakíthatnám, amit akarok, de igazából mit is szeretnék? Ez rádöbbent bennünket arra, milyen jó, ha vannak vágyaink, mert azok elvezetnek a felé, amitől boldogok lehetünk, amitől másoknak is hasznosak lehetünk, amitől boldogan élhetjük az átlagos mindennapjainkat. A vágyaink vezérfonalak, olyan magok, amelyeket Isten nem hiába ültet belénk, nem játszadozik velünk. Persze, a vágyaink lehetnek „kísértések” is, de ha mélyen magamba nézek, hogy mi az ocsú, és mi nem, akkor meglátjuk a különbséget.

 

Ha jól értem, a vágyak is utak önmagunk felé? 

Igen, a vágyaink „súgnak” nekünk. Súghat nekünk sok minden önmagunkkal kapcsolatban, például a testünk, és a betegségek is – utóbbi rámutathat arra, hogy lehet, hogy valamiben nem jól „működünk”. Ha nincsenek vágyaink, annak lehet például az az oka, hogy arra kondicionálódtunk, hogy el kell nyomnunk őket. Az is lehet, hogy azért nem érezzük őket, mert minden mást a vágyaink elé helyezünk – mindent fontosabbnak tartunk, mint a saját vágyainkat, ezzel együtt önmagunkat. Ez kiégés közeli állapotban különösen gyakori.

 

Ha mindig valamit a vágyaink elé teszünk, az elősegítheti a kiégésünket?

Én úgy gondolom, hogy igen. Mert az történik ennek nyomán, hogy mindig más kerül önmagunk elé, és elfojtjuk azt, amit szeretnénk, vagy épp ami minket tenne boldoggá. Ennek nyomán sokszor az történik, hogy igazságtalanul azokra leszünk dühösek, akiket éppen mi magunk, önként helyeztünk önmagunk elé…  Más helyzet az, amikor nincs választási lehetőségünk, le kell mondani a vágyainkról, mert például ránk van utalva egy gyermek, vagy egy beteg, és ezért kell önmagunkat háttérbe szorítani. Könnyebb ezt szeretetből megtenni, annak, aki már megélte a boldogságot, és az igaz vágyainak teljesülését. Ha egy élethelyzet megköveteli, könnyebb lemondani annak, akinek már van pozitív tapasztalata. Ebben az esetben is fontos, hogy ne teljesen szorítsuk háttérbe önmagunkat, mert az előbb-utóbb tényleg a kiégéshez vezet. Fontos, hogy lemondásaink önkéntesek, szabadok és ne kényszerítettek legyenek.

 

A vágyak lehetőséget adnak, segítenek abban, hogy teret adjunk önmagunknak saját életünkben. Vagyis ne csak a feladatokra, vagy másokra koncentráljunk, hanem figyeljünk oda saját magunkra is.

Igen. Nyilván meg kell találnunk a helyes arányt. De mindenképpen fontosak a vágyak, mert akkor tudunk mások számára ajándékká válni, ha örülni tudunk a mindennapoknak. Ezért is fontos, hogy például tudjuk megjutalmazni önmagunkat. Például szépen süt a nap, most megengedem magamnak, hogy öt percig süttetem az arcom. Megengedem magamnak azokat a pillanatokat, amelyek megédesítik a mindennapokat. Érdemes engedni a pici vágyainknak is.

 

Hogyan lehet megtanulni vágyakozni, ha esetleg hosszú ideig háttérbe szorítottuk a vágyainkat?

Szerintem nagyon nehéz, komoly feladat. Talán nevetségesnek hangzik, de úgy gondolom, hogy tényleg nehéz. Én azt szoktam tanácsolni, hogy kezdjük a kis vágyainknál – engedjünk a kis egyszerű vágyainknak- például, annak, hogy most jó lenne leszállni a villamosról és sétálni egy megállót, jó lenne beülni valahová egy kávéra, jó lenne felhívni egy barátot… Csípjük nyakon ezeket és tegyük meg. Vagy tegyük fel magunknak a kérdést: Mikor volt utoljára, hogy bele tudtam feledkezni valamibe úgy, hogy nem éreztem az időt? Mik voltak ezek a tevékenységek? Mindezek segítenek bennünket érzékenyebbé válni a vágyaink iránt. Rádöbbenhetünk, hogy talán nem is egy-egy konkrét dologra vágyunk erősen, hanem arra, hogy legyen ön-időnk, vagy szabadságunk, vagy hogy figyeljenek ránk, fontosak legyünk…

 

Vagyis ezek a kis hétköznapi vágyak, amelyek felbukkannak bennünk, elvezetnek egy mélyebb szintre, mélyebb vágyakhoz.

így van, egy mélyebb, általánosabb vágyhoz. Igazából a mélyebb vágyaink a boldogsághoz vezető utak. Úgy képzelhetjük el ezt, mint egy ernyőt, a sok kisebb vágyunk egy-egy nagyobb, mélyebb vágyhoz kapcsolódik. Nemes Ödön atya mondta egyszer, hogy végső soron minden ember egyetlen dologra vágyik, arra, hogy boldog legyen. Az, hogy kinek mi a boldogság, az változó, kultúrafüggő. De maga a boldogság egyetemes emberi vágy. Szeretnénk szeretni és szeretve lenni, nem szeretnénk egyedül lenni, magányosan élni. A vágyaink abban segítenek, hogy hogyan érjük el ezeket. Aki megtanul érzékenynek lenni a saját vágyaira, az tud érzékeny lenni más vágyaira is, az tud mást is boldoggá tenni.

 

Fontos, hogy merjük érzékelni a vágyainkat, merjük kifejezni őket, merjünk mélyebbre ásni, megkeresni, mi van a felszín alatt, megtanulni vágyakozni – mert e nélkül nem juthatunk mélyebbre sem. Gyakran választás elé kerülünk: sokszor meg kell különböztetnünk a vágyainkat, melyek azok, amelyek esetleg tévútra visznek minket?

Ehhez kell az önismeret, és egyfajta értékrendszer. Utóbbi persze mindenkinek más és más lehet, de nélkülözhetetlen. Azonban még határozott értékrenddel is nehéz a megkülönböztetés, mert a mai világ belénk ülteti pl. a türelmetlenséget. Tudni kell késleltetni. Kisgyerekeket nevelve pl. fontos, hogy figyeljük, mit szeretne –az egyik ez iránt érdeklődik a másik más iránt, de nem lehet mindent mindjárt kielégíteni, tudni kell késleltetni. Nem ingyen kapunk dolgokat, hanem meg kell dolgozni mindenért. Ez is hozzá tartozik a vágyak világához. Van bennünk egy „gyűjtögetés” vonal is – ezt a gyerekeknél látjuk például a bélyeggyűjtésnél–, de az is fontos, hogy megtanuljunk lemondani, tudjuk kiválasztani a legfontosabb dolgokat. Vagy amikor kudarccal szembesülünk, vagy elbukunk, fontos, hogy tudjunk tanulni ebből is.

 

A mai ember számára különösen nehéz a késleltetés és a lemondás, mert a média arra nevel, hogy amit szeretnél, azt rögtön szerezd meg, és főképp, ne mondj le semmiről… A lemondás, a várakozás, időt adni a beteljesülésre, mindez mint érték ritkán jelenik meg.

Igen, még erősebben kifejezve: balek vagy, ha nem tudod megszerezni rögtön, amit épp akarsz… Ha pedig beteljesül egy vágyunk, sokszor nem tudjuk megélni a pillanatot, rögtön a következőre fókuszálunk, mi az, amit még szeretnénk…

 

Korbetegség, hogy ha megélünk valamit, arra gondolunk, mivel lehetne ezt még fokozni.

Igen, és igyekszünk mindent csak mintegy kipipálni, és következő célok felé rohanunk…

 

Ezek szerint fontos megállni tudni.

Igen, tudni benne lenni a jelenben.

 

A lelki egészséghez fontos, hogy legyenek vágyaink, hogy ne bélyegezzenek meg minket azért, mert vágyakozunk, de ezzel együtt ott van az érem másik oldala, hogy tudjunk késleltetni és lemondani is. Tartsuk fenn az egyensúlyt, tudjunk figyelni másokra, de önmagunkat is megőrizzük. A vágyaink, örömeink megélése viszont kell ahhoz, hogy mi is örömmé tudjunk válni mások számára, és empatikusak is tudjunk lenni. Mert nem csak az a boldogság, ha engem tesznek boldoggá, hanem ha én is boldoggá tudok tenni mást – a gyermek is néha jobban örül annak, ha valamit adhat, mint ha kap – a kisgyermek pedig ott él bennünk, ha igazán őszinték vagyunk…

 

T.A.