Mire is tanít ez a türelmes várakozás? Segít helyet készíteni, annak aki érkezik hozzánk, közénk… Ez sokszor nehéz, hiszen telve vagyunk tervekkel, teendőkkel, feladatokkal (ajándékvásárlás, takarítás, sütés-főzés stb).  Nem magától értetődő, hogy sikerül helyet készíteni. Az érkező Üdvözítő is ezzel szembesült: szülei sorra járták a fogadókat, de nem találtak helyet, nem találtak embereket, akik befogadnák Őt. Ezért is jó a türelmes készület: amit egyik pillanatról a másikra nem tudunk megteremteni (helyet a szívünkben, életünkben), az egy hosszabb várakozás alatt megszülethet bennünk, körülöttünk. Mint ahogy egy édesanya is a várandósság ideje alatt készül a kisbaba érkezésére, helyet készítve számára fizikailag is (gyerekszoba) és érzelmileg is, valamint a hétköznapok forgatagából kiszakadva, lelassulva, ráhangolódva az érkezésre, az érkezőre…

Antoine de Saint-Exupéry kishercege úgy szelidíti meg a rókát, hogy türelmesen várakozik. Mindig csak egy picit ülnek közelebb egymáshoz. Közben készíti a szívét a találkozásra. Ezáltal lesznek barátok. A barátsághoz, szeretethez idő kell. Ezáltal türelem is! Mire valaki megszelídül, felbátorodik, hogy elmondja az érzéseit, vállalja a szeretet és újrakezdés kockázatát egy egy konfliktus után, sok idő telik el – ami kísértés is a feladásra, továbbszaladásra, eltávolodásra.

Hogyan tudjuk türelemre hangolni a szívünket? Mi az a pici lépés, amit már most tehetnénk ezért? Hiszen a „szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. … Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1 Kor 13).

Ilyen a mi szeretetünk? Mit mondanának a környezetünkben élők? A rohanás, sőt, a jót – tevés (fontosnak levés) kísértése sokszor a türelmes szeretet legnagyobb ellensége.

„Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.” (Lk 10, 30-35)

A történet önmagáért beszél. Nem a „fontos emberek” álltak meg segíteni a bajbajutottat…  Modern kori pszichológiai kísérletek igazolták ezt a jelenséget: pont az időnyomás a szeretet egyik legnagyobb ellensége, és a türelem az a talaj, amiben szárba szökkenhet a bennünk amúgy meglevő jó szándék. A kísérlet során egy előadásra kellett bemenniük a kísérleti személyeknek, a teremhez hosszú folyosó vezetett. A teremben vagy ők maguk voltak az előadók, vagy csak résztvevőnek érkeztek (stílusosan volt, hogy épp az irgalmas szamaritánus története volt a téma, melyről az előadás ment).  A folyosón egy „beépített ember” „rosszul lett” – természetesen nem valóságosan, de hitelesen produkálva súlyos rosszullét jeleit. Mellette többen elhaladtak… Ki állt meg segíteni? Sajnos sokan nem, azok közül sem, akik épp előadónak érkeztek… Az állt meg, aki nem sietett, nem volt épp késésben.

Hogyan helyezkedhetünk a várakozás lelkületébe? Hogyan legyen hely a szívünkben, és az életünkben az érkező Üdvözítő számára? (Aki lehet, hogy épp egy barát képében érkezik, aki csak elmesélné, mi van vele, stb.) Ebben segít a szintén a keresztény szemmel rovatunkban olvasható ádventi naptár, amelyben minden napra egy kis konkrét javaslat és ima mutat utat számunkra, hogyan is készüljünk, hogyan növekedjünk a várakozásban, türelemben, készületben.

Együtt készülni mindig jobb, mint egyedül – egymást erősítjük az újrakezdésben, örömökben, kudarcokon felülemelkedésben. Érdemes a családtagokkal együtt belehelyezkedni az örömteli várakozás izgalmába. Ebben mindenki részt vehet, kicsit és nagyok, fiatalok és öregek, egészségesek és betegek – együtt gyűjthetik a türelmes jócselekedetek virágait (mi annak idején kis papír ingecskén hajtottuk fel a füleket, és versenyeztünk, ki gyűjt többet, míg végül a karácsonyfára kerül a kising, ajándékképp Jézusnak).

Más módon is megélhető a közös készület – nálunk a munkahelyen például közös ádventi elmélkedésre gyűlünk össze heti egyszer egy negyed órára (csak aki szeretne) – már hagyománnyá vált a közös várakozásnak ez a formája.

Kérjük a kegyelmet hozzá, hogy ne az események sodorjanak minket, hanem megélhessük a napokat, legalább pillanatokat, amikor győz az a türelem bennünk, mely a kapcsolatok gyógyulásának, mélyülésének záloga.

Jáki Zsuzsanna