Gyermekként a biztonságot a gondoskodó család jelenléte, a napi rutin biztonsága, a megszokott környezet jelenti, a közösséget a barátok, társak a lakókörnyezetben vagy épp az óvodában, iskolában. Felnőttként is hasonlóan fontos – bár talán kis időre könnyebben függetlenítjük magunkat ezek hiányától is akár – a fizikai és anyagi biztonság, a közösséghez, családhoz, társakhoz kapcsolódás biztonsága. Néha megrendül, például külföldre költözés, ottani munkavállalás kapcsán – aztán lassan, lassan, a maga természetes útján, mint egy tűzvész után az újraéledő természet, újra megjelennek a kapcsolatok, közösségek csírái az életünkben. Idősként ismét kiszolgáltatottabbá válunk: felértékelődik minden kapcsolat, emberi szó, mosoly, a tekintetek találkozása. A biztonság fizikai értelemben is kihívást jelent a betegségekkel, vagy csak a gyengüléssel együtt élve, vagy a változó világ kihívásaival szembesülve. Nehezebb már megtalálni azokat a pillanatokat, amikor jó együtt lenni másokkal, azokat az aktivitásokat, amik továbbra is lehetségesek és örömet adnak, melyek megadhatják az élményt, hogy még van mit megélni, van mit adni.

Sokszor a családban fellelhető erőforrások is szűkösnek bizonyulnak. Főleg, ha nem együtt él az idős családtag azokkal, akik őt segítik, sokszor a gyakori látogatásokat is kevésnek érzi az idős. Vagy, valami másra is vágyik, talán maga számára is kimondatlanul. A napi rutin, házimunka elfoglaltságot ad, célt, leköti az időt, tartalmat ad a napnak. A látogatások ünnepi pillanatot jelentenek, jó ilyenkor találkozni a családtagokkal. Mégis, valami, ami az aktivitás egy más formája, a találkozások egy további szelete, hiányozhat az életből.

Emlékszem, amikor nagymamám egyedül maradt nagyapám halála után. Egy városban laktunk, de külön háztartásban, ő, és én akkor még a szüleimmel. Hatalmas űrt hagyott maga után nagyapám, annak ellenére is, hogy már beteg volt, bőven adott feladatot is a vele való élet, a róla való gondoskodás nagymamámnak. Már nem emlékszem, honnan jött az ötlet és az elhatározás bennem, de egy nap rákérdeztem, nincs –e kedve ellátogatni egy idősek klubjába. Nem volt. Idegenkedett tőle. Én azonban elmentem, a hozzá legközelebb eső ilyen klubba, hogy lássam, megismerjem, mi is az egyáltalán, amit próbáltam neki ajánlani. Legközelebbi találkozásunkkor mesélni kezdtem. Mesélni az emberekről, akikkel találkoztam, arról, amit láttam… Közben nagymamám láthatóan egyre érdeklődőbben figyelt, kezdett bevonódni, beleélni magát, milyen is lehetett, milyen is lehetne… Aztán eljött a nagy nap, amikor együtt elmentünk látogatóba egy délutáni alkalomra. Egyedül nem ment volna el. De így, hogy az unokájával mehetett, büszkén járt körbe, és kapcsolódott be – elsőre velem együtt – abba, amibe épp lehetett, kézműveskedésbe, beszélgetésbe. Az idősek örömmel befogadtak, nem furcsállták, hogy együtt mentünk – így első alkalommal. Aztán többet már nem volt szükség a támogatásomra, pillanatok alatt megtalálta a helyét nagymamám ebben a közösségben, gyakran, hetente többször látogatott el közéjük, lelkesen mesélve az újabb programokat, mit látott, miben vett részt – például a kiállításokat nagyon szerette, amikor közösen ellátogattak valahova. Egy kicsit megfiatalodott, újra élettel telibb lett. Néhány év után aztán az egészségi állapota romlani kezdett, de addig is, azt hiszem ő sem bánta meg, és én sem, hogy annak idején együtt elmentünk arra a bizonyos első napra az idősek klubjába. Bár ő maga már nem él, bennem tovább él az a sok mosoly, amit a tekintetében láttam, amikor ezekről az élményeiről mesélt.

Ahogy a tekintete bennem él, még inkább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy milyen fontos volt nagymamámnak a közössége kapcsolódás is túl a napi rutin és a tágabb család által nyújtott biztonságon, az aktivitás, hogy mindig új dolgokat fedezhessen fel, élhessen meg. Neki nem lett volna való ennél beszűkültebb lét (biztosan van, aki nála jobban viselné, hiszen személyiségfüggőek is az igények). Kis segítség kellett csak, hogy rátaláljon, és élni tudjon azzal a lehetőséggel, ami szerencsére a közelben (konkrétan egy kisvárosban) elérhető volt, és ahol jól is érezte magát, tartalmasabbá téve életének ezeket a napjait, éveit.

Jáki Zsuzsanna