Feldmár így fogalmaz a Végzet, sors, szabad akarat című előadásában: „Nem véletlenül használom a bátorítás szót, mert ez tulajdonképpen bátorság kérdése. Angolul a bátorság az courage, franciául coueur. Mindkettőnél a szív a szótő – tehát a bátorság a szívvel van kapcsolatban. Nem a pumpáló izommal, hanem azzal, amit a szív táján érzünk. Ha valaki annyira elszomorodik, hogy már nem akar megpróbálni semmit, akkor erre azt az angol szót használjuk, hogy disheartened, vagyis elcsüggedt. Ha valakit megcsaltak, és nagyon csalódott, akkor az angolban azt mondjuk, broken-hearted, vagyis összetörték a szívét. Ha valakit vigasztalunk, bátorítunk, új erőt adunk neki, azt úgy mondjuk angolul, hogy hearten – vagyis segítünk neki, hogy megtalálja a szívét.”

Felteszi a kérdést a pszichológus: „De ha – ahogy én sejtem – minden pillanatban szabadon választhatunk, tehát tehetnénk mást, mint amit teszünk, és minden pillanatban megszabadulhatunk attól, ami nem tetszik, akkor miért van az, hogy sokan mégis azt érezzük, hogy nem tehetünk semmit? Csak várunk és várunk. Engem az érdekelne, hogy mire várunk ilyenkor. Az is eszembe jutott – és ez a terápiában is gyakran fölmerül –, hogy csak a rabszolgák várnak, a rabszolgatartók nem. Az, akinek hatalma van, nem vár. Csak az vár, akinek nincs hatalma. De mire vár a rabszolga? Hegel azt mondta, hogy a tanítvány a mesterének a halálára vár. És valóban, a pácienseim nagyon sok olyan történetet mesélnek el, amelyek arról szólnak, hogy tulajdonképpen valamire mindig vár az ember. Lehet, hogy a gyerek a szüleinek a halálára, a férj a feleségének a halálára vár, de ezt nem tudják, és nem is mondják ki magukról.

A várakozással az a baj, hogy rettenetesen unalmas. Úgy gondolom, a halál is azért jön, mert az ember unatkozik, a teste elunja magát. Ha az ember vár és unatkozik, akkor azt hiszi, hogy mindennek vége van. Gyerekként még nem várunk, nem unatkozunk, a pillanatnak élünk, de ahogy idősebbek leszünk, már ezt is láttuk meg azt is, ezt se merjük megtenni, meg azt se, mindig ugyan az van, várunk valamire, unatkozunk. Szerintem ebbe az ember nagyon beleöregszik. Ha sokat várunk, mire várunk? A halálra. Mindannyian várunk a halálra.” – mondja ki ítéletét Feldmár. Így, pofon egyszerűen.

Talán azért mégsem ilyen egyszerű, bár igaznak tartom, hogy azért őrzi meg örök ifjúságát, gyermeki lelkületét a szemlélődően meditáló jezsuita Jálics Ferenc (ahogy mindenki, aki követi példáját), mert imájában, meditációjában átéli önmaga valóságát, jelen van – és nem unatkozik.

Van, aki az átélésben megtalálja Jézust, van, aki „csak” önmagát. Ez egybecseng Feldmár állításával, ám rögtön, ellenvetésként eszembe jut édesanyám, aki nagyon idős korában így élt: a sötét előszobában rám várva ült a fotelben, és amikor megérkeztem feléledt, majd amikor elmentem, visszaült a fotelbe és újra várt rám. Ez volt az élete. Úgy gondolom, édesanyám várakozása nem volt unalmas tartalmatlanság. Talán azért, mert a rövid együttlétünk nagyon intenzív volt, figyeltünk egymásra, hatása kitartott a következő találkozásig. Magyarul: ő nem a halálra várt ismétlődően végtelenül sokat, hanem a fiára.

Feldmár azt állítja, hogy létezik szabadság, és hogy ez a fogalom élő valóság. „Ez az, ami engem igazán érdekel, és végtelenül izgalmasnak találom, hogy akivel beszélgetek, akivel dolgozom, az előbb-utóbb rájön arra, hogy ő valóban szabad. Az orosz származású Nobel-díjas költő, Joseph Brodsky (Joszif Brodszkij, 1940–1996) sohasem akarta elveszíteni szabadságát. Sokszor elmesélte, hogy fiatalon egy szibériai munkatáborba hurcolták, ahol fát kellett vágnia. Életének ezen a pontján azt találta a legfontosabbnak, hogy egy pillanatra se érezze magát áldozatnak. Szerintem – nagyon helyesen – rájött arra, hogy ha az ember úgy él, mint áldozat, akkor vége az életének. Brodsky szerint pedig nincs olyan helyzet, amelyben az embernek áldozatnak kellene éreznie magát. A táborban nem volt semmi hatalma – hiszen milyen hatalma lehetne egy rabnak Szibériában –, de amikor felszólították arra, hogy a nap végéig adott mennyiségű fát vágjon fel, akkor ő kétszer annyit teljesített. Így tartotta meg a szabadságát. Ilyenformán nem azt csinálta, amit más parancsolt neki, senkinek nem lett a rabszolgája. Természetesen azt is tudta, hogy ha megtagadja a favágást vagy kevesebbet dolgozik, akkor megölik, de így, hogy kétszer annyit végzett, nem tudtak vele mit csinálni. Úgy néztek rá, mint egy őrültre, de így megtarthatta a szabadságát.”

Feldmár története felidézi bennem Placid atya Gulágon töltött rabságát. A katolikus papot tíz év kényszermunkára ítélték a Szovjetunióban. A szibériai lágerben a többi között azzal tartotta a lelket társaiban, hogy nem ők az igazi áldozatok, hanem fogvatartóik. A szerepcsere hitének is köszönhető, hogy sokan átvészelték a rabságot.

„Azt kell mondnom, hogy a pszichoterápia tulajdonképpen értelmetlen volna, ha nem lenne szabad akarat. Én úgy kerültem erre a területre, hogy nagyon-nagyon sokat szenvedtem fiatalkoromban.” – emlékszik vissza Feldmár, majd így folytatja: „Matematikusként halvány gőzöm nem volt a pszichológiáról és a pszichoterápiáról, de mivel bizonyos fájdalmas dolgok folyton megismétlődtek az életemben, arra gondoltam, hogy ez talán nem véletlen. Szenvedtem, és abban reménykedtem, hátha lehetne élni szenvedés nélkül is. Akkor kerestem egy terapeutát, és kilenc hónapon át hetente ötször jártam hozzá. Hagyományos terápia volt, vagyis le kellett feküdnöm a sezlonra, ő pedig mögöttem ült, és valószínűleg az orrát piszkálta, de azért odafigyelt rám. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt velem, ő azt válaszolta, hogy soha semmi sem történik az emberrel. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy talán arra kellene figyelnem, ki mit tesz és kivel, ugyanis az csak egy misztérium, hogy valami történik. Amikor azt mondjuk, hogy ez vagy az történt, akkor nem akarjuk tisztán látni, hogy ki mit csinált, kivel. Ez tabutéma.

Az első házasságom három és fél év után felbomlott. Később megint megnősültem, és három és fél múlva vége lett a második házasságomnak is. Sokáig úgy véltem, hogy ezt a nők csinálják velem, és ez a terapeuta volt az első, aki azt állította, hogy erre az eredményre nagyon büszke lehetek, mert ezt én értem el a magam erejéből. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ember hülye, mert magamtól erre sohasem gondoltam volna. Ő azonban azt mondta, hogy nézzük a tényeket. Amikor három és fél éves voltam, anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatra, nagyanyámat a gettóba, és egy húszéves katolikus nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatva bújtatott engem, különben megöltek volna. Három és fél éves koromtól ötéves koromig az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott. Mindazoktól el kellett válnom, akiket addig ismertem. Elveszítettem az apámat, az anyámat, a nagyanyámat, és egy ismeretlennel éltem együtt. Ebben volt jó is, rossz is. A terapeuta szerint a legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mindez nem az én szándékom szerint alakult, nem én akartam így. Ez történt velem, ezt szenvedtem el. Bosszúból, hogy »mestere legyek« a helyzetnek, felnőttkoromban elintéztem, hogy három és fél év után a kapcsolataimnak vége szakadjon. Tehát ura voltam a helyzetnek, és szerinte ez olyan boldoggá tett belülről – bár tudat alatt –, megérte a szenvedést, amit a tudatomban átéltem. Ő azt mondta, hogy tudat alatt nagyon büszke voltam arra, hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez az ötlet mélyen elgondolkoztatott, mert rávilágított arra, hogy van bennem valami, amiről nem tudok. Ez meg is ijesztetett, de nagyon érdekes is volt. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagammal. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor az a részem fogja vezérelni az életemet, amit nem ismerek. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad akaratom, hogy a sorsom diktálja, mi történik velem.”

Amellett, hogy megrázó, nagyon érdekes Feldmár története. Annyira érdekes, hogy szinte észrevehetetlenül meglapul benne egy megfogalmazás, amely pedig kiemelt figyelmet érdemel. Ismételjük hát meg: „összeköttetésbe kerülni önmagammal”. A legfontosabb üzenet mindenkinek: kerülj összeköttetésbe önmagaddal!

Csakhogy az ember óriási univerzum, ezért komoly teljesítmény megtalálni benne azt a világot, amelyet érdemes felfedezni, megismerni, és minden dolognak kiindulópontjává tenni. A világ felfedezéséhez bátorság kell. Ezért is bíztatja Feldmár az embereket, „szabaduljanak meg azoktól a szokásoktól, amelyektől meg akarnak szabadulni”.

Ám ha valamitől megszabadulunk, akkor annak a helyét átveszi más. Kérdés, mi kerül a régi helyébe. Ne legyünk áldozatok, „rabszolgák”, ne a végzetben higgyünk, hanem abban, ami türelmes, jóságos, nem féltékeny, „nem is kevély, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (Szent Pál –1 Kor,4-7)

Moldoványi Tibor