Megszólítva érezzük magunkat megállásra, új kezdetre. Bronnie Ware gondolatai segítségünkre lehetetnek ebben. Ware különös kutatást folytatott le: életük végén járó embereket kérdezett meg arról, milyennel látják életüket visszatekintve, mit bánnak leginkább, mit tennének másképp. A kapott válaszokat rendszerezte, felismerte, hogy van néhány olyan központi üzenet, ami szinte mindenkinél megfogalmazódik.

Az első helyezett az üzenetek közül a következő:

„Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.”

A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik, és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be. A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy ez a saját döntéseinek következménye – vallja Bronnie Ware.

Az összességében második helyen következő üzenet valójában a férfiaknál az első helyre került, mindent megelőzve:

„Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.”

Ware elmondja, hogy ez a gondolat minden férfi betege szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek társukkal. Sajnálták, hogy életük nagy részét túlzottan is a munka taposómalmában töltötték.

A harmadik helyen a következő kívánság szerepelt:

„Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.”

Sok ember érezte úgy, hogy a konfliktusok elkerülése végett elnyomta az érzéseit. Ennek az eredménye egy középszerű élet lett, úgy érezték nem váltak végül azzá, akivé válhattak volna. A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett. Sokan változtatnának ezen szívesen, ha tehetnék.

A sorban ezt követően a következő megállapítás szerepelt:

„Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.”

Gyakran egy régi barátság értékét csak az utolsó hetekben ismerjük fel, amikor már sokszor nincs mód az illető felkutatására. Sokan számoltak be arról, hogy annyira lefoglalta őket a saját életük, hogy az évek során fontos barátságokat hagytak elúszni. Sokan számoltak be mély megbánásról, hogy barátaikra nem szántak elég időt és energiát. Mindenkinek hiányoznak a barátai élete végén.

Végül a rangsor ötödik helyén az a kívánság szerepelt, hogy:

„Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.”

Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásba. A megszokás mind az érzelmi életet, mind a fizikai létet képes középszerűvé tenni. A változástól való félelem sokakat arra késztetett, hogy magukkal és másokkal is elhitessék, hogy tulajdonképpen elégedettek az életükkel, miközben lelkük mélyén arra vágyták, hogy újra bolondozhassanak, és felszabadultan nevethessenek.

Bronnie Ware ezeket a gondolatokat gyűjtötte össze azoktól, akiket megkérdezett. Úgy tűnik, élet és halál pillanataiban, közeledtével, fordulópontjain a kapcsolatok azok, melyek igazán számítanak. Ez értékelődik fel, hogy kire mennyi időt sikerült szánni, mit sikerült közösen megélni. Valamint az, hogy mennyire sikerült hűnek lenni, őszintének lenni önmagunkhoz, és azt vállalni, azt élni, amit valójában jónak látunk. Jó lenne mindig újra emlékezni, mindig újra kezdeni, minél gyakrabban feltenni ezeket a kérdéseket már korábban is, hogy ne az élet vége felé lepjenek meg bennünket, a végső számvetéskor. Jó lenne mindig újra keresni a hűséget önmagunkhoz, egymáshoz, szeretteinkhez. Hogy érdemes legyen majd egykor visszaemlékezni az életútra, amit bejártunk.

Jáki Zsuzsanna

forrás: Bronnie Ware (2013): Életkönyv - Öt dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon. Reneszánsz Könyvkiadó, Budapest