Eltelik néhány hét. Megint a garázs felé járok. Ott vannak a mesterek, végzik a munkájukat. Elcsípek néhány szót a beszédükből, ám nem tudatosul bennem, mit hallok. Odalépek, köszönök, és már mondom is a felém fordulónak: Nemes úr, azt szeretném kérdezni, hogy vállal-e nálam kőműves dolgokat?
A megszólított, aki elnyűtt, koszos ruhát visel, meglepetten pillant rám. Azonnal felfogom: ő valaki más. És meglepetése feltehetően a megszólításnak szól, hiszen őt még senki sem szólította nemes úrnak. Én nem lepődök meg, enyhe rezignáltággal állapítom meg magamban, már megint összekevertem valakit, és felfogom imént hallott szavait: vaskos trágárságok. Ráadásul megcsap pálinkaszagú lehelete is.
A mester társaira pillant, akik néma csöndben figyelnek. Elkerülném, hogy iménti, keresetlen szavai stílusában kapjak választ a kérdésemre. Szabadkozva mondanám, elnézést, tévedés. Ám megelőz. Szavakat keresgélve, érezhetően nem megszokott modorában elmondja, sok a munka, túlterhelt, nem tud mást vállalni. Úgy beszél, mint aki kibújt a bőréből. Valóban kibújt, azzá lett, aminek szólították: nemes úr.
Mi történt? Messziről nézve semmi különös. Valaki azt kapta, ami mindenkinek jár. Emberi méltóságához illően, udvariasan megszólították egy kérdéssel, amire válaszolt.
Ám, ahogy felidézem „ál Nemes úr” arcába vésett ráncait, alkoholizmusra utaló tekintetét, a világtól nem sok jót kaphatott. Tiszteletet, amely az emberi méltóságtól elválaszthatatlan, végképp nem.
Jálics Ferenc jezsuita szerzetes Testvéreink hite című könyvében így fogalmaz a meghallgatás és a kapcsolatba lépés követelményéről: „Ahhoz, hogy valakit igazán meghallgassunk, először is szükséges az, hogy tiszteljük őt, az ő személye érdekeljen bennünket és ne a problémája, és ne csak arra gondoljunk, hogy vajon befogadja-e a végén az üzenetünket, hanem tisztelettel hajoljunk meg emberi méltósága előtt.”
Könyvét Jálics Ferenc elsősorban lelkipásztorkodással foglalkozó olvasóinak szánta. Az „én” és az énkép című fejezetben úgy véli, az ember képes önmaga megértésére és problémái megoldására. A jezsuita atya keresi a választ arra, hogyan lehet ebben segíteni.
Úgy gondolom, jót teszünk önmagunkkal, ha belső világunkban olyan légkört teremtünk, amelyben az „én” jól érzi magát. Fontoljuk meg Jálics Ferenc szavait: „… bízzunk az emberben, mert Isten teremtette, és ezért alapjában véve jó… Az ember a lelke mélyén mindig Isten képmása marad.”
Nézzünk tükörbe, akár kezdhetjük azzal is, „nemes uram” / „nemes asszonyom”. A bennünk meglévő jót keresve, abból kiindulva adjunk tiszteletet emberi méltóságunknak.
Szólítsuk meg önmagunkat.
Moldoványi Tibor
