Arra kérnélek, hogy mutatkozz be az olvasóinknak, mi az, amit szívesen megosztanál magadról.

Ládonyi Zsuzsanna vagyok, végzettségemet tekintve szociális munkás, ezen kívül hittanári végzettségem is van.  Foglalkoztam munkanélküliekkel, azután idősekkel, de közben még az egyetem évei alatt fogyatékos gyerekekkel, mozgássérült gyerekekkel, és egy kórház-iskola programban is részt vettem. 2006 óta dolgozom a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében, alapvetően azóta az intézet által indított szociális munkás mesterképzésében dolgozom oktatóként, a képzés elindítása, fejlesztése is a feladataim közé tartozott. 2017 óta pedig szakcsoport vezető is vagyok ezen a képzésen.

Az idősellátásra vonatkozóan van saját tapasztalatom is, egyrészt Németországban dolgoztam egy idősek otthonában, másrészt itt említeném meg, hogy saját nagyapám hosszas otthon ápolása kapcsán személyesen is érintett mindaz, amit egy demens hozzátartozóval való élet hoz a családban.

Említetted, hogy a doktori disszertációd is kapcsolódott a megküzdés témájához. Miről szólt ez a dolgozat?
2017-ben volt a doktori védésem, a migráció és a lelki egészség összefüggéseit vizsgáltam. A migráció témáját még a Magyarországon kibontakozó 2015-ös migrációs hullám előtt kezdem kutatni: tehát nem a mostani dimenziókban gondolkoztam a témáról, hanem sokkal inkább abban a vonatkozásban, hogy akik Magyarországról, Erdélyből, Vajdaságból Németországba átköltöztek, ők milyen megküzdési stratégiákat alakítottak ki annak érdekében, hogy a saját lelki egészségük minél jobb legyen. 

A doktorim kapcsán annyit emelnék ki, ami párhuzamos lehet aközött, amit a családtagok élnek meg amikor be kell lépniük az idős hozzátartozó gondozásába, illetve, amit a külföldre távozó magyar munkavállalók élnek meg, hogy egy megváltozott, új helyzethez való alkalmazkodásra van szükség. Amikor valaki külföldre költözik egy kulturális sokk is éri, nyelvi problémák is adódhatnak, és egy teljesen új szituációban kell megtalálnia magát, de adott esetben egy idős hozzátartozó ápolása során, aki hirtelen robban le, vagy olyan helyzet történik, amire nem volt felkészülve a család, az is egy olyan alkalmazkodást kíván, ami fokozottan igénybe veszi a családtagokat.  Az szokott történni, hogy az első időszakban egy túlkompenzációs fázisba kerülnek a külföldre költözők, amikor a sok újféle feladattal való megküzdés kapcsán egy felfokozott állapotban vannak, és mindenféle próbálkozásokon keresztül olyan helyzetekbe is belemennek, amit normál esetben a hétköznapi életükben nem csináltak. Ez a felfokozott állapotot általában mindig egy dekompenzációs fázis követi, ami tulajdonképpen valamennyire egyfajta kifáradás is, és sok olyan kérdéssel való szembenézés ilyenkor kezdődik el, amire még az első, túlkompenzációs fázisban még nem volt lehetőség. Hol is vagyok, ki is vagyok, hol vagyok otthon - ezek ilyen identitás szintű kérdések. 

Egy idős hozzátartozó ápolása, lerobbanása esetén természetesen nem olyan éles az identitás kérdésekkel való szembenézés, ugyanakkor nagyon kihívásos lehet az, amikor az a hozzátartozó, aki addig támaszt jelentett, rá lehetett bízni az unokákat, akire a főzésben és egyebekben pl. családi ünnepségek megszervezésében lehetett számítani egyszer csak kiesik, és támasz helyett egy feladattá válik. Főként demens hozzátartozókkal kapcsolatos kihívás szokott lenni, hogy az a személy, akit szerettünk, aki a szülőnk, nagyszülőnk volt, nagyon megváltozik. Ebben is van egy veszteség élmény.

A külföldre költözés kapcsán is nagy veszteség a kapcsolati hálóból való kiszakadás, újra kell ezt építeni. Ugyanígy, egy drasztikusabb megváltozott helyzetben is, melyet a hozzátartozó otthonápolása jelent, egy másféle viszonyulás kialakítására van szükség. Én azt tapasztaltam, hogy már egész korán elindul egy olyan gyászfolyamat, hogy a szülőnk, nagyszülőnk már soha nem lesz az a személy, akit megismertünk, aki a mi identitásunk kialakításához rendkívül fontos módon hozzátartozott, része volt.  Egy másféle kapcsolat, viszonyulásmód kialakítására van szükség ilyenkor.

Említettem neked, hogy én is dolgoztam hosszasan hospice szolgálatban, sokszor magam is ezt láttam, hogy mintha az lenne az egyik legnehezebb, leginkább igénybevevő pillanat a hozzátartozók számára, amikor a beteg hozzátartozó személyisége változik meg. Ez más, mint az, hogy gondoskodni kell róla, ami terhet, kihívást jelent. Ilyenkor a beteg már nem úgy reagál, mint ahogy korábban szokott, mintha azt veszítené el ő is, és a család is, aki ő volt. Például azoknál a daganatos betegeknél láttam ilyet gyakran, akik máj áttéttel is küzdöttek, ami gyakran okoz pszichés tüneteket és az ezzel együtt járó személyiségváltozást.
Én is hasonlót tapasztaltam, a saját családomon belül, a nagypapám kapcsán, aki időskori demenciában szenvedett. 80 éves korában kezdődött ez a leépülés, és 95 éves koráig élt. 90 körül lehetett, amikor a nagymamám meghalt, aki addig azért valamennyire kordában tartotta, küzdött ezzel a helyzettel. Utána kellett 4-5 évre a gyerekeknek, tehát az én szüleimnek, nagynénéim, nagybátyáim szintjének belépni. Talán ez volt az egyik legkihívásosabb része, amikor már a nagypapámról azt éreztük, hogy nem az, aki volt, ehhez tudni alkalmazkodni, hogy ő most már egy más szinten van. Azok a felnőtt kompetenciái, amik előtte természetesek voltak, hogy felépített egy házat, lehetett rá számítani, a bölcsességét adta a családnak, ez a szerepe egyre inkább elfogyott. Már gyerek szerepbe került.

Ez az egyik párhuzam tehát, amit meg tudok fogalmazni aközött, amikor valaki külföldre kerül, illetve, amikor valaki idős hozzátartozóját kezdi ápolni. Egy másik párhuzam az izolációval való megküzdés kihívása.  A külföldre költözés kapcsán az izolációnak van egy mozgósító hatása is, sokkal inkább próbál kapcsolódni, kapcsolatokat szerezni az, aki külföldre kerül. Volt olyan interjú alanyom, aki például telefonkönyvből kinézte, hogy kinek volt magyar neve, és teljesen bizonytalanra és ismeretlenül felhívott magyar nevű embereket, hogy tudnak-e neki segíteni abban, hogy magyar kapcsolatai legyenek, magyar nyelven beszélhessen.  Ez az izolációs helyzet ugyanígy a hirtelen lerobbanó hozzátartozó melletti családot is érinti. Hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy neki kell a beteg mellett hosszú órákat eltölteni az ápolással, ami nyilvánvalóan azt is hozza, hogy nincsen az ápolásba beszálló hozzátartozónak kapacitása arra, hogy a korábban kiépített vagy akár a már korábban is hiányos kapcsolati hálóját olyan szinten fenntartsa, mint korábban.  A krízishelyzetre adott válaszként beszűkülten fokozottan az új helyzetre kell fókuszálni, az van a középpontban, azt kell megoldani. Ugyanakkor azt kiemelném, hogy a megküzdési stratégiák kapcsán az egyik leghangsúlyosabb módozat az interjúalanyaim részéről is az volt, hogy támogató személyeket próbáltak szerezni. 

Ezek szerint a támogató személyek keresése egy út is, ami kifele vezethet ebből a krízisből.
Igen, ez így van.  Egy elmélet szerint – Breakwell az elméletalkotó – 3 szinten is zajlik maga a megküzdés. Az egyik szint az egyén belső világát érinti: ez egy belső átkeretezés, saját magunkban végiggondoljuk, hogy hogyan tudunk másként viszonyulni az adott helyzethez. A másik szint egy interperszonális szint, a harmadik szint pedig egy csoportszintű megküzdés.
Tudnál mondani a második két szintről is pár szót?
Igen, a második szint azt érinti, hogy hogyan tudok másként viszonyulni ahhoz az idős hozzátartozóhoz. Más nyelvezettel, más attitűddel, más odafordulással.  Az is ide tartozik például, hogy azok a feladatok, amiket eddig vittem, azokban hogyan tudok segítséget kérni és elfogadni, hogy tudjak az ápolásra időt és erőt adni. Kit tudok bevonni, mi az, amit a saját feladataim közül is át tudok adni ideiglenesen, vagy pedig akár véglegesen is.

A csoportszintű megküzdés pedig azt jelenti, hogy milyen kapcsolati hálóra támaszkodom. Külföldön jelentheti ez a szervezeti életet, aminek a támogatását igénybe lehet venni, akár érzelmi, akár praktikus (instrumentális) szinten. Amit kiemelnék, az az, hogy ha egy önsegítő csoportban vagy bármilyen informális helyzetben van lehetőség hasonló helyzetben levőkkel kapcsolatba kerülni, és az új helyzethez kapcsolódó dilemmákat felvetni, érzéseket megosztani, akkor már ez a közös élményre való rácsodálkozás önmagában egy nagyon fontos támogatás lehet!  Ezáltal oldódik az az élmény, hogy ezzel a helyzettel egyedül vagyok.  Fontos hallani, ki milyen megoldási módokat talál, mivel küzdött és hogyan lendült túl, akár a gyakorlati életre vonatozó technikák, lehetőségek szintjén, akár az érzelmi támogatás szintjén.

Ezt a célt tulajdonképpen szolgálhatja egy családi kupaktanács is, vagy a szomszédok, hasonló helyzetben levő ismerősök megszólítása is?
Igen, természetesen nem csak a szervezett önsegítő csoportok, hanem bármilyen természetes kapcsolódás segíthet ebben. 

Ezen túl pedig azt gondolom, hogy szintén nagyon nagy segítség lenne, ha többet tudnának az emberek például a demenciáról. Tény, hogy egyre tovább élünk, de az egészségben eltöltött életévek száma ehhez képest nem nő jelentősen, tehát kitolódik az az idő, amikor ápolásra szorul az idős ember. Ez egy társadalmi kihívás. Szerintem nagyon fontos lenne össztársadalmi szinten is edukációs ismeretátadás elinduljon. Nem rég történt velem, hogy ismerősi, baráti körben része voltam egy olyan helyzetnek, amikor egy demens beteg ágyát állták körül a hozzátartozók tehetetlenül. Ott voltak a beteg (az ismerősöm édesanyja) gyermekei, unokái, és azt mondták, hogy hát a nagymama nem beszél. Ott ültek körben mellette, beszélgettek, de nem reagált semmire sem a nagymama. És akkor egyszerűen annyit tettem – nyilván azért, mert vettem is részt ilyen képzésen és dolgoztam is ilyen területen Németországan – hogy a nagymama elé odatérdeltem, megfogtam a kezét, ránéztem a szemébe, és rövid egyszerű mondatokat mondtam neki. Amit biztosan értett. Tehát nem a háta mögül beszéltem, nem oldalról, megvolt a testkontaktus. És a nagymama egyből megszólalt. Igazából ezek nem ilyen nagyon extra tudások, hanem nagyon apró kisebb segítségek, ami nagyon sokat számít! Abban segíteni a hozzátartozókat, hogy megértsék a helyzetet, és hogy kompetensebben, az adott nyelven tudjanak az időshöz szólni, értő módon mellé állni. Mint egy kisgyermekkel- vele sem tudunk a felnőttek nyelvén bánni, nyilvánvalóan. Gyerekeknél is nagyon fontos a testkontaktus, a szemkontaktus, az egyszerűség. Ugyanúgy a demenciábanminél inkább előrehaladott valaki, ezek a szempontok annál inkább számítanak.  Fontos annak a családtagnak is, hogy fel tudja venni a kapcsolatot azzal a beteg hozzátartozóval, aki egyre nehezebben megközelíthető, és a demenciában szenvedő idősnek is nagyon fontos serkentő élmény, hogy tudnak hozzám kapcsolódni, én is ki tudom fejezni magam, a magam egyszerű módján.

Németországban abban az idősek otthonában, ahol dolgoztam az is egy nagyon fontos tapasztalatom volt (ez egyébként egy Caritas intézmény volt, ahol spanyol apácák is dolgoztak), hogy mennyire fontos az aktivitás támogatása, lehetőségeinek megragadása. Ebben az otthonban főleg demens betegek voltak, az átlag életkor 91 év volt. A város életébe szervesen beépült, kapcsolódott az otthon. Egyrészt – ez nekem nagyon érdekes volt – rengeteg önkéntes járt be segíteni az időseknek. Az önkéntesek nagy része a friss nyugdíjas korosztály volt, de akár idősebbek is. Magyarországon ehhez képest persze kevesebben élik meg ezt a kort, vagy kevesebben vannak olyan egészségi állapotban, hogy felmerül az önkéntesség lehetősége, mégis azt emelném ki mennyire bevonták a város életébe az idősek otthonát. Például kiállításokat szerveztek az otthonban, ahova sokan eljöttek, a demensidőseket is mozgatták, mindenféle társadalmi eseményre odavitték, ádventi bazárt is szerveztek, jó minőségű dolgokat lehetett nyerni tombolán, ezzel támogatást gyűjtve egy perui idősek otthonának. 

Ott a közösség elöljárója, egy apáca, akit Schwester Anna Mirának hívtak mondta azt mindig, hogy ő abszolút támogatja a családokat abban, hogy merjék azt kimondani, ha már nem tudják megoldani az idős hozzátartozó ápolását, hogy egy idősek otthonába elhelyezzék a hozzátartozót. Próbálta mindenütt azt képviselni, hogy annak a lelkiismeret-furdalását, kudarcos élményét, azt a rossz érzést, ami ilyenkor a hozzátartozókban megvan, minél inkább levegye a hozzátartozóról. Nyilvánvalóan van egy olyan pont, amikor a hozzátartozó is olyan szinten kimerül, hogy már nem tudja ápolni, illetve egy középkorú embernek sok más feladata is van, munkája, saját gyermekei, ahol helyt kell, hogy álljon. Ezt a korosztályt lehet szendvics korosztálynak is nevezni, akiknek a gyerekeikről is gondoskodni kell, de az idős szüleiről is, tehát, hogy valahogy abban is támogatni kell a hozzátartozókat, akik a kimerülés felé vezető úton elindultak, hogy merjenek lépni, legyen ehhez bátorságuk. Az persze egy másik kérdés, hogy milyen lehetőségeik vannak, tehát, hogy mire már eljut oda a hozzátartozó, hogy már nem bírja tovább, és akkor kezdik el szervezni, hogy milyen intézményi segítséget tudnának igénybe venni, akkor az már egy kicsit késő, mert a legtöbb helyen több éves várólista van.

Érdemes előre gondolkodni, tudatosan előkészülni a jövőre, hogy mi fog történni akkor, amikor drasztikusan romlik majd az állapot. Érdemes akkor körülnézni, elkezdeni tárgyalni a lehetőségekről, amikor még van a hozzátartozónak is kapacitása, hogy erről információt szerezzen. Mert ez sem magától értetődő, nem úgy van, hogy elmegyünk egy helyre és akkor ez el is indul, hanem ezek mindig elég sok utánajárást igénylő történetek. Legyen lehetősége a hozzátartozónak is adott intézményeket megismerni, az ottani viszonyrendszerről információt szerezni, és fel tudjon készülni arra, hogy adott esetben két év múlva milyen irányban tudja az idős hozzátartozónak az életét mégiscsak valamilyen szinten fenntartani. Érdemes lenne egy ilyen prevenciós gondolkodás.

Köszönjük szépen a nagyon értékes gondolataidat. Van –e még valami olyan, amit még szívesen hozzátennél üzenetként, gondolatként?
Talán azt tenném hozzá, hogy mennyire fontos az aktivitás fenntartás és az idős korra való előkészület – ezt egyébként az active ageing fogalmával szokták meghatározni. Ez egy össztársadalmi szinten megjelenő természetes része volt Németországban a mindennapi életnek, ahogy láttam, jó lenne a szemléletből minél többet átvenni.  Valamelyik erdőben sétálgatva például harminc időssel futottam össze, akik ott kirándultak (nordic walking), és sorolhatnám még, hogy milyen aktivitásokat vállalták be. Bátorítanám akár azokat az időseket, akik elvesztették a házastársukat, hogy bátran merjenek lépni kifele. Özvegy bácsikkal beszélgetve érdekes volt azt látnom, hogy pl 80 évesen megözvegyült idős bácsi beiratkozott egy főzőtanfolyamra. Amilyen aktivitást jelentő lehetőség volt, azt mindent megragadtak. Ez az aktív szemlélet, akár az unokákkal való foglalkozásban, akár mozgási lehetőségben ami az egészségi állapothoz illeszkedik, a zene, mind mind aktivizálják az időst, és kitolják azt az időszakot, amikor már nem tud magáról gondoskodni. Az aktív élet irányában felkínálkozó lehetőségeket szeretném tehát még kiemelni, hogy ezeket bátran ragadják meg, illetve segítsék a családtagok egymást ebben az irányban.
Köszönöm szépen a beszélgetést, a tapasztalataid megosztását, az olvasóink nevében is!
Én is köszönöm, hogy ezeket elmondhattam!