A szervezet öregedése, az immunrendszer gyengülése miatt az idős emberek körében gyakoribbak az akut nem súlyos, de legyengüléssel járó megbetegedések. Ezek mellett a szervezet öregedése több krónikus betegség kialakulásában is szerepet játszik, gyakoriak a szív és érrendszer, a gyomor és bélrendszer, valamint a kiválasztó rendszer betegségei. A kialakuló csontritkulás következtében időskorban gyakoribbak a súlyos, tartós mozgáskorlátozottsággal járó törések is. Ezek a betegségek korlátozottsággal, növekvő függőséggel, kiszolgáltatottsággal és sokszor intenzív fájdalommal is járnak.

A fiatalabbak és az egészségesek nézőpontjából ezek a tényezők az életminőség csökkenésének feltételezésével járnak. Az időskorra vonatkozó életminőség illetve szubjektív jóllét vizsgálatok nem teljes mértékben igazolják ezt a feltételezést. Inkább azt mutatják, hogy a szubjektív jóllét a vesztességek, betegségek és korlátozottságok ellenére is fenntartható (Whitebourne, 2005). A jóllét általános definíciói arra utalnak, hogy a jóllét nem csupán a betegség és a fájdalom hiánya, hanem egy olyan pszichológiai állapot, amelyben az ember örömet, elégedettséget, az élet teljességét és az élet értelmességét éli meg (Emmons, 2003).

A jólléttel kapcsolatos vizsgálatok és tapasztalatok alapján ma már azonosíthatók azok az alapvető tényezők, amelyek az egyes emberek szubjektív jóllétét meghatározzák. Ryff és Singer (2002) összegzése szerint ezek:

– önelfogadás,

– pozitív kapcsolat másokkal,

– autonómia,

– kontroll,

– fontos célok és értelemmel teli élet,

– a személyes növekedés érzése.

A szerzők szerint ezek az összetevők alapvetőek és minden ember életének minőségét befolyásolják, de relatív fontosságuk és kialakulásuk módjai személyenként és életkoronként változnak. Az egyéni különbségek kialakulásában a személyiség jellemzőinek (különösen az érettségnek, integráltságnak, megküzdési stílusnak, vallásosságnak), míg az életkori eltérésekben az érési folyamatoknak, az élettapasztalatoknak és az időhöz való viszonynak a jelentősége emelkedik ki.

Az életkori különbségeket tekintve a kontroll és az autonómia relatív fontossága fiatal felnőttkortól időskorig folyamatosan növekszik, míg az élet szándékkal teliségének és a személyes növekedés érzésének jelentősége időskorban jelentős csökkenést mutat. A többi összetevő jelentősége kisebb változásokkal állandó marad (Ryff és Keyes, 1995). Az életkorra vonatkozó tendenciákat azonban az egyéni jellemzők megváltoztatják, és akár ellenkező irányba is fordíthatják.  Később majd látni fogjuk, hogy a vallásosság, a transzcendens irányulás az élet értelemmel telítheti, a hitbeli növekedés pedig a személyes növekedés érzését erősítheti.

Az időhöz való viszony relatív egyensúlyának megteremtése a múlt és a jövő elfogadását és a bennük erőforrások felfedezését is jelenti. Ebben a folyamatban mindhárom idő valamilyen mértékben az önértékelés, az énhatékonyság, a pszichés jóllét és a kontroll forrásává is válhat.

Forrás: Somogyiné Petik Krisztina: A felnőttkori fejlődés pszichológiája, jegyzet, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

A hála – pszichológiai szempontok

A hála nem vallásos jelenség, viszont a vallási hagyományokban fontos szerepet tölt be: egyike a legfontosabb erényeknek. A vallási hagyományok segítségével látjuk azt is, hogy a hála nem csupán egy érzés, vagy érzelem, hanem aktív gyakorlat is: a hálaadás. Az utóbbi években a pozitív pszichológia megerősödésével a hála, mint pozitív érzelmi és tudati állapot pszichológiai szempontból történő kutatása is fellendült. A kutatás középpontjában az a kérdés áll, hogy miért eredményez jobb lelki állapotot a hála gyakorlása. Ennek több háttérmagyarázata is lehetséges:

1.       A hála érzése önmagában jutalmazó, békés és örömteli állapot.

2.       A hála valamilyen kellemes, jó élményre, emlékre, helyzetre irányítja a figyelmet, így ezek felidézése, az ezeknél való időzés révén további pozitív érzelmekkel jár.

3.       A hála érzése, illetve a hálaadás aktusa önmagában foglalja egy pozitív kapcsolat képét is, hiszen többnyire valaminek, vagy valakinek vagyunk hálásak; az aktívan (szvakkal vagy cselekedetekkel) kifejezett hála pedig hozzájárulhat a kapcsolat fejlődéséhez.

4.       A hála kapcsolati jellege egyúttal azt is jelenti, hogy valaki irántunk van jóindulattal, tehát értékesnek tart bennünket: a hála a más(ok) és saját jóságunk feltételezésén alapul, így végső soron hozzájárulhat a pozitív önértékeléshez.

5.       A hálás beállítottság a figyelem pozitív eseményekre fókuszálásával szabályozza a feszültséget, csökkenti a külső eseményeknek való érzelmi kiszolgáltatottságot, így hatékonyan járulhat hozzá az érzelmi önszabályozáshoz.

6.       A hála gyakorlása eszköze lehet a negatív eseményekkel való megbirkózásnak is: ha hálát tudunk adni életünk nehéz szakaszaiért, történéseiért, akkor pozitív jelentéssel ruházzuk fel azokat, és így aktívan csökkentjük, sőt akár felül is írhatjuk a hozzájuk társuló érzelmi terhet.

Forrás: Martos T. Kézdy A. (2007) Vallásosság, lelki egészség, boldogság In: Horváth-Szabó K. Vallásosság és személyiség PPKE BTK, Piliscsaba, 51-83.