– Korábban, akár évekkel előbb, fel lehet-e készülni arra, hogy az idős családtag egyszer csak ápolásra szorul?

– Szerintem nem. Nálam az volt a felkészülés, amit akkor még nem tudtam, hogy édesanyám és édesapám is, akik orvosok voltak, ápoltak időseket. Édesapám rendszeresen járt idősotthonba, és részt vett az ellátásban. Együtt nem éltünk nagyszülővel, de azt láttam, hogy a szüleim hogyan segítettek két idős házaspárnak, akiknek, ha szükség volt rá, injekciót is adtak. Hozzájuk néha elkísértem a szüleimet, jártunk hozzájuk zenélni, énekelni. Mivel gyerekeik nem voltak, mi szerveztük meg az ötvenedik házassági évfordulójukat. Szóval, úgy nőttem fel, hogy nem fordítottunk hátat a nehézségben lévőknek.

– Nyolcgyerekesként számított-e arra, hogy a nagypapát majd teljesen el kell látnia, akár, mintha a kilencedik gyereke lenne?

– Nem. Hasonlóan a gyerekvállaláshoz, ez sem volt tervezett. Abszolút hitalapon történt. Isten vezetése irányított, rábíztuk a nagy lépéseket. Soha nem döntöttem előre a gyerekek számáról sem. A nagyanyó nagyon megkérte halála előtt hat gyermekét, hogy a nagyapót ne hagyjuk magára. A nagyapó egész életében másokra hagyatkozott. Korábban fogalmam sem volt arról, mivel jár az idős emberrel való együttélés. Így fogalmazok, hiszen még most sem ápolásról van szó, hanem különleges figyelemről. Alig lát, leginkább magába zárkózik, amiből nagyon nehéz kizökkenteni.  Tíz éve élünk együtt, hat éve nem mer egyedül közlekedni. Nagyon megijed, ha magára marad, mondhatnám, kétségbe esik. Noha szeretne, nem tud telefonálni a testvéreinek és a gyerekeinek, mi hívjuk fel őket. Egész életében fordított, lektorált, most mi olvasunk fel neki. Türelem kell hozzá a mindennapi életben, hiszen például másfél órát van a közös fürdőszobában. Délutáni alvásakor szeretné, hogy betakarjuk. Sokszor erőt kell vennem magamon, hogy türelmes legyek. Egyedül mosakszik, ám a férjem kéthetente fürdeti. Nagyon szereti, ha megmossuk a hátát. Vágyik arra, hogy kényeztessük.

– Igaznak tartja-e azt az állítást, hogy amit a fölöttünk lévő generációtól kapunk, azt az alattunk lévőnek kell továbbadnunk?

– Nagyon. Amikor nehéz időszakot élünk, különösen télen, a nehézségeink között is vigasztal a gondolat, hogy a gyerekeim szemtanúi annak, miként kell megküzdeni a gondokkal. Látják az életünket, és nem idegen tőlük a segítségnyújtás, bár nem mindig lelkesek. Ugyanakkor semmiképpen nem szeretném aránytalanul terhelni őket. Meggyőződésem, hogy a nagyszülők ápolása, ellátása a szülők feladata, nem az unokáké. Természetesen a gyerekek mélyen belelátnak, milyen gondokkal küzd az idős ember. Ez nekem fontos is. Egyébként látom rajtuk a fejlődést. Tizennégy éves lányom a nagyobb testvérek mellett elvállalta a nagyapóra való figyelést, amikor elutaztunk három napra, ami hosszú idő után először fordult elő. A lányom ébresztette őt, kikészítette a gyógyszereit, itatta. És mindezt szívesen tette, ami nekem nagyon megható volt. Amikor én kimerülök lelkileg, akkor rajtuk keresztül látom, hogy a nagyapó mennyire szerethető.

– Elvesz-e a gyerekektől időt, energiát nagyapó ápolása? Ezt ők hogyan viselik? Tesznek–e szemrehányást?

– Sok időt elvesz, és némelyik gyerek ezt szóvá is teszi. Amikor összeköltöztünk, még minden este tizenegyen ültünk az asztalhoz. Így volt ez három évvel ezelőttig. Nagyapóra jellemző volt, hogy rázendített, megállíthatatlanul mesélt, például Szolnokról, ahol kisgyermek volt, a történelemről vagy a politikáról, és minden érdekes dologról, levegővétel nélkül. Viszont a gyerekek eközben szerettek volna a maguk életéről is beszélgetni, ám háttérbe szorultak. Ez rossz volt nekik, unatkoztak. Ma már úgy csinálnám, hogy vagy bevezetném, hogy vacsora után lehetne beszélgetni, vagy külön vacsoráznánk. Akkor mi nem akartuk külön asztalhoz ültetni nagyapót, pedig mások tanácsolták.

– Alapvető különbség a már szinte magatehetetlen ember és a gyerek ellátása között, hogy az utóbbi sok örömöt és sikerélményt ad, míg az idős sajnálatot ébreszt, ráadásul az idő múlásával állapota romlik. Igazságtalannak érzi-e a megpróbáltatást? Felébred-e az irgalom?

– Biztos, hogy nem igazságtalan, mert az élethez ez is hozzátartozik. Inkább igazságtalan az, ha a család többi tagja nem vesz tudomást az idős hozzátartozójával járó gondokról. Néha szükség van arra, hogy a terheket megosszuk. Ez nálunk nem mindig működik, a nagyapó gyerekeinek hozzáállása különböző. Van, aki magától felajánlja, hogy nyárra magához veszi, másik gyereke alig keresi. Ha az aránytalan tehervállalásra gondolok, az igazságtalanság érzését a hitem kontroll alatt tartja, fegyelmezem magam. Nem gondolom, hogy gonoszság lenne az elhanyagolás mögött, hanem talán a napi teendők rovására írhatunk sok mindent, hiszen nagyapó minden gyerekének legalább öt gyereke van, az unokák száma harminckilenc. Felébred bennem az irgalom, természetesen. Ez nálam úgy működik, hogy a bosszankodás után még jobban igyekszem, például gondolkodom azon, mivel tudnánk nagyapót felvidítani.

– Elviselhető-e ez az élethelyzet irgalom, nagylelkűség nélkül, illetve milyen lelki beállítódásra van szükség?

– Ez nem viselhető el irgalom nélkül. Életem lényegéhez tartozik, hogy nekem is nagyon sok mindent megbocsátott Isten. Személyes szeretettel szeret engem. Számomra minden ebből következik, meghatározza hozzáállásomat. Nekem segít az, hogy tudom, Isten nagyapót is szereti, én nem tekinthetek másképp rá, csak irgalommal.

– Milyen örömök jutnak a nehéz időszakra? Van-e felemelő élménye?

– Nekünk csoda volt, amikor nagyanyó halála után nyolcadik gyerekünk megszületett, tíz évvel ezelőtt. Utána összeköltöztünk. Nagyapó megfogalmazása szerint, és mi is azt tapasztaltuk, hogy más vigasztalást, jobbat nem találhattunk volna. A kisbaba felvidította, mai napig jó a kapcsolatuk. Meggyőződésem szerint a gyerekeknek nem az a jó, ha minden könnyű és nincs feladat. Remélem az egészséges felnőtté válásukhoz hozzájárul, hogy együtt élnek nagyapóval. A nagyszobában tartjuk az összes nagycsaládi eseményt, itt van mindenki, aki el tud jönni, például a kilencvenedik születésnapon ötvenhárman voltunk. Ha keresnék sem tudnék találni jobb társaságot a gyerekek számára, mint amikor összejövünk, és zsong a ház a sok fiatal beszélgetésétől. Ez felemelő. Havonta egyszer férjemmel együtt elvisszük nagyapót egy olyan bibliakörbe, ahova még nagyanyóval járt. Ma az átlagéletkor nyolcvan feletti, nagyapó az egyetlen férfi a férjemen kívül. Nagy élmény együtt lenni.

Moldoványi Tibor