„A XIV. században Johannes Buridanus filozófus egy szellemes kísérletet mutatott be: egy csacsi mellé jobbra és balra egy-egy szénaköteget helyezett, s mert az állat nem tudta eldönteni, melyikbe harapjon bele: éhenhalt. Ez volt Buridán szamarának együgyű, de jellemző története, és a konfliktus első irodalmi leírása. Azóta, ha nem is halunk bele, de egyre feszültebben, idegesebben élünk különböző konfliktusaink miatt.

Egy jómódú, középkorú házaspár nem két szénaköteg, hanem egy megépítendő családi ház és egy autó közt nem tud dönteni. Az egyik ezt akarja, a másik azt. Úgy látszik, ha ők nem is, de a házasságuk belehal ebbe a konfliktusba.

Egy másik férjnek, aki már az idegösszeomlás szélén tántorog, naponként kellene eldöntenie, hogy kinek van igaza: feleségének-e vagy az édesanyjának, mert a két asszony miatt ezzel a konfliktussal szembesül a munkából fáradtan hazatérő férfi.

Számtalan embernek szinte naponként kell eldöntenie: több pénz, vagy nyugodt alvás? A nem éppen szabályosan szerezhető többletjövedelem és a nyugodt lelkiismeret konfliktusában gyötrődnek.

Négy konfliktust szeretnék most kiemelni, és megkeresve Áldott Orvosunk tanácsát, megoldáskísérletet, választ is adni rá. – Íme az első:

Egy hívő, keresztény családban az egyetlen huszonegy éves fiú a szülők tudta nélkül, egyik napról a másikra megnősült, és sebtében szerzett feleségével egy mosókonyhába költözött. Itt azonban egy hónap múlva tarthatatlanná vált a helyzetük. Bekopogtak hát a fiú szüleihez: fogadják be őket. S ekkor keletkezett a „keresztyén” konfliktus. A hívő édesapa az igazság oldaláról nézte az esetet (Jézus is azt mondja, én vagyok az Igazság): mivel a fiatalok velük szemben igazságtalanul cselekedtek, most egyék meg, amit főztek! A hívő édesanya a szeretet oldaláról közelített és azt mondta: Isten a szeretet – tehát fogadjuk be a fiatalokat! S egyre azon vitatkoznak, egyre feszültebben, és idegesebben, hogy kinek van igaza.

A másik konfliktus úgy keletkezett, hogy egy öreg édesanya megkérte Kanadába induló ismerősét, látogassa meg az ott élő fiát, akinek levelei szerint remekül megy a sora, és hozzon hírt róla. Az ismerős meglátogatta a kanadai magyar fiút, s a legnagyobb nyomorban találta. A fiú szándékosan „szépített” leveleiben, édesanyja megnyugtatására. A hazaérkező látogató azóta se merte felkeresni az édesanyát, mert az igazság és a szeretet konfliktusában gyötrődik. Az igazat mondja-e az öreg és beteg asszonynak, s keserítse meg vele talán utolsó egy-két évét; vagy csupa szeretetből – mint a fiú – hallgassa el a gyerek nyomorát? Hiszen az anya úgy sem tud kanadai fián segíteni…

A harmadik konfliktus azé az énektanárnőé, akihez évek óta jár énekelni tanulni egy leány. Szájától vonja meg a falatot, hogy az ismeretlenség szürkeségéből kitörjön és énekes lehessen. Minden megtakarított pénzén énekórákat vesz. A tanárnő tudja már, hogy tanítványából soha nem lesz még közepes énekes sem s kár minden fillérért. Megmondja –e neki a rideg igazságot, noha tudja, hogy a leány ezzel szinte élete értelmét veszti, vagy tapintatosan szeretettel tanítsa tovább, és biztassa arra, amit már nem hisz? – Íme, ismét az igazság és a szeretet konfliktusa.

A negyedik konfliktus ma az enyém lehet, holnap a tied: gyógyíthatatlan beteg ágya szélén ülünk – talán hetei vannak hátra, még magánál van, de olykor már a morfium kábulatában – mit mondjunk neki? Valamiképpen az igazságot – hiszen lehetnek még a földön elintézetlen ügyei s mindenképpen elő kellene készítenünk a nagy útra – vagy etessük mi is kegyes hazugságokkal, afféle lelki morfiummal? (Sokszor elgondolkoztam azon: akik tudományuk szerint kötelezően az igazságra, az egzaktságra törekszenek, a halál közelségében gyakran elnémulnak, semmi értelmeset nem tudnak mondani. A halálra felkészítés a pap dolga – hajtogatják. Holnapután bármelyikünk ott ülhet ezzel a gyötrő kérdéssel édesanyja vagy édesapja halálos ágya mellett: mit mondjunk? Igazság vagy szeretet szerint cselekedjünk?

Talán semmi sem mutatja ilyen világosan kultúréletünk hasadtságát, mint amikor két „jó”, az igazság és a szeretet is összeütközhet egymással. De nemcsak az igazság és a szeretet, hanem sorolhatnám a többit is : az etika, az erkölcs és a technika ütközik össze, amikor például egy kultúrnépnek döntenie kell: holdkutatás vagy rákkutatás? Új rakéták fejlesztése, vagy élelem  az éhező millióknak? Vagy választani kell a test és a szellem ügye között: új sportstadion, vagy új egyetem? Új versenyuszoda vagy új könyvtár?

De maradjunk a magunk konfliktusánál: igazság vagy szeretet? Szinte félek kimondani, olyan egyszerű a jézusi megoldás: a hasadtságot okozó „vagy” helyére egyszerűen ÉS-t kell tennünk, s kell halálosan komolyan vennünk! Úgy, ahogy azt Jézus elénk élte a galileai hegyen: „… ha igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét, akkor semmiképpen nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 5, 20). Mivel lehet több a mi igazságunk a farizeusok és írástudók igazságánál?

Azzal az agapéval, amit Jézus hozott a földre, az igazsággal együtt!

Az igazság azt adja mindig, ami jár – és ezért igazság. Az agapé azt adja ehhez, ami nem jár – és ezért agapé! Ezért mindennek ellenére való jézusi szeretet! Így gyógyító és felszabadító. Mert az igazság agapé nélkül kegyetlen lehet. A szeretet pedig igazság nélkül – elpuhító szentamentalizmus, amely önmagában véve legalább annyi bajt okozhat, mint a szeretetről leszakadt igazságoskodás. (Hányszor tapasztalhatjuk ezt, például gyermekeiket majommódra szerető szülők elnevelő nevelésében, amelyből hiányzik az igazság!)

A szeretet, az agapé- és az igazság szétbonthatatlan egységét hozta Jézus. De nemcsak tanította, hanem be is mutatta!

Jó példa erre, amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszél. Ez az asszony afféle falu cédája. Jézus azt mondja neki „Menj el, hívd a férjedet” (4, 16). Az asszony azt feleli, nincs férjem. Jézus igazság szerint azt mondhatná neki – amit nem írok le… - de ami a „tiszta” igazság volna. Ám Jézus az igazságot mondja, de agapéval: „jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, az nem férjed: ebben igazat mondtál” (4, 17-18). És ezt úgy mondja, hogy nem taszítja el vele az asszonyt, hanem magához vonja. Így hangzik az igazság – agapéval!

Most tehát lássuk a négy konfliktusra a négy választ agapéval ÉS igazsággal: engedély nélkül nősült a gyerek! Máris megette azt, amit „főzött”, és még sokáig, vagy élete végéig enni fogja, ez az igazság! De ha hazajött, mint a tékozló fiú, nem kell-e ajtónkat és szívünket megnyitni előtte – mert ez a szeretet. A mindennek ellenére való agapé. A Kanadában nyomorgó fiú édesanyja esetében is csak az az igazság segíthet, amelyhez agapé társul. Talán így érdemes elmondani az igazságot az édesanyának: Csodálatos, gazdag országban él a fia, bár ott sincs kolbászból a kerítés – de győzi erővel. Nem kell őt félteni, ám az édesanyai imádság elkél, hiszen az az igazán gazdag ember, akiért imádkoznak…

És annak, akiből sose lesz énekes, nem lehet-e jézusi igazságot mondani agapéval, valahogy így: Karrierre nem elég a hangja, de önmaga gyönyörködtetésére, hobbinak kedves, bizonyára sok énekkar szívesen a tagjai közé fogadná őt – s ehhez már eleget tanult.

S ha egy halálba indulónak nincs elég bátorságunk igazat mondani, de kegyes szeretetpótlékkal sem akarunk hazudni, szabad segítségül hívnunk az Isten igéjét, amiben együtt, szétválaszthatatlanul lüktet az igazság és az agapé. Például ágya mellett felolvassuk a  halálba induló Pál szavait: „… mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár élek, akár meghalok.” (Fil 1,20). Ez a két „akár” együtt az igazság és az agapé.

Mennyei Atyánk, könyörgünk Hozzád, gyógyítsd meg konfliktusoktól feszülő életünket, hogy az igazság és a szeretet közé sose „vagy”-ot tegyünk, hanem „és”-t! Ahogy azt a mi Urunk Jézus bemutatta.

Mert Isten igazsága azt kívánta, hogy a bűnért valaki haljon meg. De Isten szeretete – helyettünk – egyszülött Fiát, Jézust adta halálra! Hogy mi éljünk az igazsággal és a szeretettel, ahogy az szétbonthatatlanul eggyé lett Jézus keresztjén. Aki ezt szétbontja, Jézus keresztjét bontja szét.”