A szenvedés árnyékában (Jób 42, 3-5)
Egyszer egy fiatal lelkésztársam azt kérdezte tőlem: Már ne bántódjék meg, Bandi bácsi, de megkérdem, lehet-e még közel négy évtized után is valami újat mondani ugyanannak a gyülekezetnek?
Gondolkodás nélkül azt feleltem (s ez így igaz): Biztos, hogy semmi újat nem tudok mondani ,de lehet-e a lényeget elégszer elismételni, tudniillik azt, hogy van Isten, Aki Atyánk és úgy szerette ezt a világot (és benne minket is), hogy egyszülött Fiát adta (értünk is), hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, s hogy Szentlelke által ma is jelen van ott, ahol kérik és várják, mert megígérte. Nos, ez az én örök mondanivalóm és ezt sohasem változik.
Csak az idők változnak – mégpedig igen gyorsan – s a változó időben és világban úgy kell megválasztanom az örök és változatlan Ige alapján mondanivalómat, hogy az itt és most is aktuális és életmentően lényeges legyen. Mostanában mint lelkigondozó és életápoló egyre több olyan emberrel találkozom, akik maguk sem tudják, hogy miért dideregnek és miért szoronganak, de szinte hipnotizáltan merednek a növekvő és sűrűsödő árnyakra, amelyek naponként jelennek meg előttünk, a tévé képernyőjén is. Ezért arról szeretnék írni: nincs olyan árnyék, amely mögött ne ragyogna FÉNY. Egyébként csak ott van árnyék, ahogy FÉNY van. Még így is fogalmazhatnék: azért van árnyék, hogy észrevegyük mögötte a FÉNYT.
Az a tapasztalatom – s ez lélektani tény is-, hogy mindenki akarattal, akaratlanul is azonosul azzal, amire néz, amire dermedten rámered. Aki az árnyékra mered, arra rámered az árnyék és beárnyékolja az életét. Aki a Fénybe mártja arcát, életét- kifényesedik és megmelegszik, mint a napozó ember, sőt magában és a magával viszi a fényt és a meleget.
Így született meg bennem három sorban a mondanivalóm summája:
Árnyék mögött Fény ragyog,
nagyobb mögött – még nagyobb,
amire nézek – az vagyok.
Erről lesz szó. Most arról szeretnék vallani – mit jelent a szenvedés árnyékában élni.
„Mondottam, hogy nem értem (szenvedéseimet), csak hírből hallottam rólad (szenvedéseim közben), de most saját szememmel láttalak…”
Így fejeződik be a nagy szenvedő, Jób könyve. Ezt az Igét az élet felől kaptam. Egy tragikus esemény hallgatása közben „ugrott be” az emlékezetembe. A nyáron említette egy autós ember. Vidékről – későn este – robogott Pest felé s ahogy autós nyelven elmondta, „ráragadt” egy jó húsz-harminc méterre előtte haladó kocsira, mert annak jobb volt a reflektora, mint az övé. Egyszer csak azt látta, hogy az előtte haladó autó elé a bokrok közül valamiféle árnyék vágódik ki. Később kiderült, hogy egy nyúl volt. A vezető ki akarta kerülni, de megpördült és nekiütődött valaminek, kocsijával felbukfencezett és az árokba zuhant. A történet elmondója emelte ki az összetört autóból a még fiatal vezetőt és fektette le a vérző arcú és testű férfit óvatosan a fűbe. Akkor már több kocsi megállt. Segítettek is. Valaki a közeli városba száguldott, hogy mentőket hozzon. Barátunk a nehezen eszmélő, véres arc fölé hajolt, az illető csak két szót tudott mondani. Az egyik ez volt: Nem értem… - A másikatnéhány perc múlva, szinte boldogan, mint aki csodát lát, mondta ki: fény. Aztán elvesztette az eszméletét. Később az esemény szemtanúja megtudta, a baleset áldozatát a klinikai halál állapotából hozták vissza, s így élte túl a halálát.
A történet elbeszélője ezzel az élményével tulajdonképpen a közismert Moody dr. „Élet a halál után” c. könyvének mondanivalóját kívánta egy újabb adattal igazolni és bizonyítani. Raymond Moody sok nyelvre lefordított könyvében ugyanis vagy másfélszáz klinikai halálból visszahozott élményét írja le, akik – későbbi beszámolójuk szerint – mind Fényt láttak. Fény-lényekkel találkoztak. – De nekem ezen kívül tüstént a nagy szenvedőnek, Jóbnak egy sora jutott az eszembe, amely könyvének végén áll. Az, hogy: „…mondottam, hogy nem értem…” – a sok szenvedésem, amit át kellett élnem. S az is, hogy amíg szenvedett, csak hírből hallott Istenről, vádolva-vigasztaló barátaitól. Ám Jób könyve így fejeződik be: „…Most már saját szememmel láttalak”.
Amióta ez az országúti esemény és a hozzátársult Jób-i ige bennem egybeolvadt – azt hiszem, közelebb kerültem valamivel a szenvedés lényegéhez, megértéséhez, miértjéhez.
Sok mindent írnak a szenvedésről, még én is a Magunkról magunknak c. könyvecskémben. Nos, igaza van Tóth Árpádnak, amikor Isten oltókésének mondja:
„Tudom és érzem, hogy szeretsz,
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.”
És igaza van Dobos Hajnalnak is, amikor a szenvedést Isten vésőjének nevezi, és milyen plasztikusan:
„…A véső hegyét gyakorta szenvedem még,
így tudva, hogy munkálkodol rajtam
s hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam.
Uram, bocsásd meg keménységemet,
hogy jajdulok, ha fáj és sok munkát adok,
de dajkálom magamban már reménységemet,
hogy megsimít kezed, majd ha kész vagyok.”
A neves és mélyen hívő francia író, Paul Claudel kulcsnak nevezi a szenvedést, mely olyan titokzatos ajtóhoz vezet, amit csak ez a kulcs nyit meg, a szenvedés kulcsa.
Igen: a szenvedés kés, véső, sőt kulcs is a legtitokzatosabb ajtóhoz, de amíg csak a metszőkést érzem bordáim között, amíg csak a vésőt látom a szenvedésben, amíg csak a titokzatos ajtó zárába próbálgatom szenvedéseim kulcsát, addig csak árnyékokat látok és még mindig nem értem, amit az a véres arcú, halódó fiatalember sem értett az árokparton, csak suttogta: NEM ÉRTEM… Csak akkor értette, amikor a szenvedés kulcsa némi rést nyitott azon a titokzatos ajtón, de akkor azt mondta és ragyogó arccal: FÉNY.
A szenvedést ebben a földi életben maradéktalanul nem értjük meg, de aki bepillanthat a szenvedésen, az „ajtórésen” át, annyit már ki tud mondani, mint Jób: Most saját szememmel láttalak.
Aki pedig egy villanásnyit meglát ebből a Fényből szenvedései közben, legyen az testi, vagy lelki szenvedés, az már a legtöbbet érti, amit ebben az életben érteni lehet: csak a szenvedésen át lehet megpillantani Istent. Talán ez az egyik titka a keresztnek is, hogy azon úgy beszél az Atyjához Jézus, mint Akit szemtől-szembe lát, akkor is, amikor megfeszítőiért imádkozik, akkor is, amikor kínjait panaszolja Neki, akkor is, amikor kezébe teszi le a lelkét.
Talán azért is olyan nagy misztérium a kereszt és azért az a legtitokzatosabb szimbólum ezen a földön, mert összeköti az eget a földdel, a szenvedőt Istennel.
Sőt, összeköti a másik szenvedő emberrel is. Mert csak az érti meg a másik szenvedőt, aki már maga is égett a szenvedés tüzében. Assisi Ferencet ott találták egyszer rendtársai a kereszt előtt térdelve és sírva. – Miért sírsz atyánk – kérdezték Ferenctől, akinek akkor már Jézus sebei borították a testét. Ferenc azt válaszolta: Azért ,mert annyi könny van, amit nem tudok letörölni.
Minden bizonnyal Pál apostol is azért tudta úgy erősíteni és bátorítani a szenvedőket, mert ő is „tövist” hordott a testében.
Egyszer a kórházi ágyon szenvedő lázas lelkészt bánatával és panaszával felkereste egyik egyháztagja. A lelkész minden erejét összeszedve mondta, ami tőle telt és amit a Lélektől mondani kapott. De a beszélgetés végén mégis megkérdezte: Néhány háznyira lakik tőlem, miért itt keresett fel a problémájával? – Látogatója azt felelte: Mert azt, amit itt és így mondott elhiszem, és köszönöm.
Hogy is szól az alapgondolatunk?
Árnyék mögött Fény ragyog,
nagyobb mögött – még nagyobb,
amire nézek – az vagyok.
Most gondoljunk egész lényünkkel koncentrálva különböző szenvedéseink közül Arra, Aki ezt mondta: Én vagyok a világ Világossága!
Lehunyt szemmel többet láthatunk a Fényből. Talán ki tudjuk mondani, mint Jób: … most már saját szememmel láttalak… Vagy legalább ennyit: megsejtettelek.
in: Gyökössy Endre: Negatívumok pozitívumai, Kézfogás sorozat, 10. füzet. Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1994. (5-12. oldal: A szenvedés árnyékában
